Minden ízében pompás szatíra Adam McKay sztároktól hemzsegő vígjátéka, amelyben egy üstökös fenyegeti a bolygót és az egész emberiséget. Ám alaposan szemügyre véve a kifigurázott hülyeséget, a Ne nézz fel! igazából kíméletlen dokumentumfilmnek, színes-szagos diagnózisnak felel meg. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.
Az olasz kultrendező, Paolo Sorrentino is elkészítette saját „így jöttem” filmjét. Az Isten keze semmi olyat nem állít a felnövésről, amit ne láthattunk volna korábban, ám markáns stílusa és megkapó hangulata miatt feltétlenül emlékezetes marad. VIGH MARTIN KRITIKÁJA.
Olyan rég forgatott filmet, hogy szinte már el is feledkeztünk a Zongoraleckével egykor még Oscar-díjat is bezsebelő Jane Campionról. Pedig csak erőt gyűjtött. Ahhoz, hogy egy újabb remekléssel lepjen meg minket. A kutya karmai közt ugyanis szinte hibátlan remekmű. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.
Inkább drámaként, és nem sportfilmként funkcionál jobban Halle Berry első rendezése, amelyben a főszerepet, egy takarítónőként dolgozó egykori ketrecharcost is ő alakítja. A remek színészi játék menti meg a filmet, az képes csak feledtetni a sztori kiszámíthatóságát. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.
A füstölgő ikertornyok valószerűtlen látványa sokunk emlékezetébe bevésődött; fel tudjuk idézni, hol és hogyan ért bennünket a hír, s elég néhány képkockát látnunk annak a szeptemberi napnak a történéseiből ahhoz, hogy újra eluralkodjon rajtunk a döbbenet. TÓTH IVÁN ÍRÁSA.
Először neveznek ki színes bőrű nőt egy amerikai egyetem irodalomtanszékének élére, s kisvártatva eluralkodik a káosz. Ez pedig az év egyik legkellemesebb sorozatélményét szerzi a nézőnek. VIGH MARTIN KRITIKÁJA.
Rawson Marshall Thurber új rendezésének elemeit mintha egy algoritmus írta volna: hiányzik belőle az emberi elem, vagyis mindaz, ami a film esszenciáját adta volna. FÁTRAI KATA KRITIKÁJA.
A Netflix dél-koreai sikersorozata látványos kapitalizmuskritikát, könnyen mémesíthető vizuális stílust és némi eredetiséget kínál, összességében mégis kihagyott ziccernek tűnik. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.
Színes, szagos és pimasz. Tarantinós is lehetne, de nem az. A vadnyugat törvényei szerint a western amolyan kiskátéja: megvan benne minden póz, jelenet és beállítás, amit a műfajban valaha kitaláltak. A végén mégis képes meglepni egy csavarral a rutinba süppedő nézőt. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.
Kevés kényesebb téma létezik, mint a hit kérdése, a félelem, vagy a bennünk élő kétely, hogy vár-e valami a halál után. A horror, mint az ismeretlennel és belső félelmeinkkel foglalkozó műfaj ideális terep e kérdések feldolgozására. BOZÓ ANTAL CIKKE.
Matthijs van Heijningen filmje, Az elfelejtett háború okos döntéssel szerényen húzódik meg a nagyívű és ünnepelt Dunkirk árnyékában. Bár a dramaturgiája hasonló, jóval szerényebb eszközökkel éri el, hogy árnyaltan, ám a maga súlya szerint lássuk a Schelde folyóért zajló küzdelmeket. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.
Ülünk a képernyő előtt és vonogatjuk a párhuzamokat. Szó se róla, ismerjük ezeket a módszereket már rég, mégis most egy csokorban és történelmi perspektívában látva őket nyugtalanító érzés fogja el az embert. TÓTH IVÁN ÍRÁSA.
A hét mesterlövész után a dán minimálthrillert forgatta újra az ambiciózus Antoine Fuqua. A legkevesebb, amit elmondhatunk, hogy teljesen feleslegesen. Hiába sikerült leszerződtetni Jake Gyllenhaalt a kamaradrámára, a túlzások maguk alá temetik a kiglancolt verziót. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.
Az új szezon története sorra dönti le a tinédzserkoron túli nézőket is érintő tabukat, megmutatva a felnőtté válás fájdalmas oldalát is. Lenyűgöző elegye ez az oktatásnak, az érzékenyítésnek és a szórakoztatásnak. FÁTRAI KATA ÍRÁSA.
Az ellenségemnek sem kívánnék ilyen munkát – ezekkel a szavakkal gratulál az amerikai elnök annak az ügyvédnek, akit azzal bíztak meg, hogy számszerűsítse a 2001. szeptember 11-én bekövetkezett humán veszteséget. Bár adná magát, Sara Colengalo filmje nem lép bele a gondosan elhelyezett csapdákba. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.