Szabadsááág! Szabadsááág! – hangzik fel a film utolsó képsorai alatt a Nabucco Rabszolga-kórusának aktualizáló adaptációja 1990 januárjából, amely a giccs határát súroló naiv lelkesedéssel ülteti át a Verdi-operát a ’89-es romániai forradalom közegébe és egy könnyűzenei sláger hangszerelésére. A zeneszám három évtized távlatából nézve több jelentésréteg egymásba sűrítésével válik a kor és különösen azon néhány hónap közhangulatának kifejező lenyomatává.
Kiss Éva magyar származású romániai énekesnő a hetvenes évek elejétől a román táncdalfesztiválok üdvöskéjeként szolid nemzetközi karrierig jutott, míg a nyolcvanas évek végén a rendszer őt is közellenségnek nem nyilvánította. A sztori iróniáját az adja, hogy Kiss Éva, a közember számára néhány héttel korábban még teljesen elképzelhetetlen társadalmi fordulat eufóriájában, a forradalom szimbólumává váló román köztelevízióban készítette el az új, szabad világot dicsőítő klipet – alig néhány nappal Dániába emigrálása előtt.
Senki ne érezze magát kínosan, ha az 1989 végi események kapcsán semmi nem ugrik be Nagyszebenről: az ottani események taglalása a romániai közbeszédből is szinte teljesen hiányzik. December 22-én reggel, a forradalom véres lövöldözései utáni napon egy szebeni rendőrt követünk otthonából a tüntetők által megszállt belvárosban álló székházig, ahol már hatalmas a felfordulás: egyesek iratokat semmisítenek meg, mások személyes tárgyaikat szedik össze, a többiek pedig a szórványos lövöldözésektől megriadva rohangálnak fel-alá. A fejesek éppen a két másik rendvédelmi szolgálat szomszédos helyi kirendeltségeivel, a hadsereggel és a hírhedt Securitatéval egyeztetnek.
Jelenetek a filmből
A feszültség oka, hogy a szolgálatok azzal vádolják egymást, hogy nemcsak a tüntetőkre, hanem a másik embereire és székházára is tüzet nyitottak, így alapozva meg azt a közbeszédben terjedő és a tüntetők által megszállt bukaresti televízió által felerősített rémhírt, miszerint bizonyos „terroristák” keltenek diverziót. Az általános káoszban a hadsereg helyi parancsnokának sikerül olyan kétértelműen fogalmaznia a tüntetők nyugtatgatása közben (a film egyik első szenzációs jelenete sok közül), hogy azok kihallják belőle vágyaikat, vagyis, hogy a hadsereg átállt a forradalom oldalára.
Eme szerencsés, véletlentől átitatott helyzetfelismerésnek köszönhetően a diktátor néhány órával későbbi elmenekülése, majd elfogása a történelem jó oldalán találja a katonaságot. Utóbbiak az ellenségképzés jegyében első lépésként válogatás nélkül elfogják a korábban hozzájuk átmenekülő rendőröket és szekusokat (továbbá az utcán terroristának minősített civileket), és jobb ötlet híján a szomszédos uszoda üresen álló medencéjébe terelik őket megőrzésre.
A film dinamikájában és hangulatában két részre osztható: az első húsz-huszonöt percben az első napok forradalmi felfordulását látjuk vérbeli akciófilmeket megszégyenítő profizmussal, ahol kapkodó, feldúlt és talajvesztett emberek között forgolódva fülünk mellett úgy süvítenek el a ki tudja honnan és kire kilőtt lövedékek, hogy sem azt nem tudjuk, merre kellene menekülni, sem azt, ki is lehetne az a főhős, akinek a cselekedetei legalább időlegesen kiutat mutathatnának a káoszból. A film második, hosszabb részében javarészt az uszodai medencébe zárt rendőröket, szekusokat, besúgókat és a terrorista-keresés folyamán tévedésből idekeveredett civileket látunk egy nagyszabású, ám rengeteg apró darabra töredezett tablóban, ahogy megpróbálják megérteni az új helyzetet és kitalálni, hol található ebben számukra valamicske hely.
A rengeteg levéltári kutatáson és szemtanúkkal vagy ma is élő szereplőkkel folytatott interjúkon alapuló, megtörtént eseményeket feldolgozó film egészen elképesztő hatást hoz létre a történelem adottságaiból. Az éppen használaton kívül álló uszodai medence valós, fikcióként valószínűleg kitalálhatatlan ténye lenyűgöző, fordított-süllyesztett színpadot kínál Tudor Giurgiu rendező számára, aki így a mélybe helyezheti a történelem szeszélye által egybehordott férfiak danse macabre-ját.
A képek forrása: MAFAB
A szokásos színházi szituációval ellentétben a szereplők lent, a nézők-őrök-katonák pedig körben fent találhatóak. Ez nem csak vizuálisan, de akusztikusan is különleges hatást eredményez, hiszen a medence betonfalainak a testek és a Ceaușescu palotájába szánt, de oda már végül el nem szállított szőnyegek által tompított visszhangossága kísérteties idegenséget teremt a résztvevők számára. Igazi rendezői, forgatókönyvírói (Giurgiu mellett Cecilia Stefanescu) és vágói (Lemhényi Réka) bravúr a fragmentált tabló. Többszöri megnézésre is követhetetlenül úgy ugrálunk egyik cselekményszálról vagy figuráról a másikra és vissza, hogy egyszerre tárulnak fel az individuális történetszilánkok (éppen kivel mi történt) és az egész közösség, netán a rendszer működésének visszásságai. A nagyjából tizenöt főbb szereplő úgy képes egyenként emlékezetes, különálló benyomást hagyni bennünk (a román filmektől megszokott, újfent szenzációs színészi alakításokat felsorolni is lehetetlen), hogy közben mégis egyetlen kollektív „hősként” van jelen a medencébe zárt tömeg.
Árulások, megaláztatások, aljasságok története ez, ami után óhatatlanul kesernyés íz marad a szánkban, és amelynek két szintű értelmezése lehetséges. Az egyik történelmi-politikai szinten a bűnben fogant szabadság történetét olvassa ki a filmből, azt állítva, hogy a „forradalom” keserű győzelme olyan kompromisszumokkal volt teli, amelyek éppen a kezdeteknél, az alapoknál tették tönkre, kezdték ki és ezáltal ítélték eleve kudarcra a rendszert. Ha az új világban ugyanazok lesznek az urak, akik korábban akár mások megkínzása révén teremtettek a többségénél sokkal magasabb életszínvonalat maguknak, akkor mi értelme volt a változásnak? Ebből a perspektívából úgy tűnik, hogy a megalkuvás, a tettetés, a megalázkodás, a megbélyegzés és a mindezekből fakadó sérülés és sértettség lesz megkerülhetetlenül az alapja annak a deficites társadalomnak, ami ebből nő ki. Innen nézve a nagyszebeni események apró történelmi részletként érthetőek, amely valahogyan magyarázni képes azt az egész lehetetlen világot, amelyben itt Kelet-Európában azóta élnünk adatik. Érdekes, hogy az előző, ugyancsak rendkívül emlékezetes filmjében (De ce eu? – Miért én?) ugyanezt a másik végéről, a korrupcióval megfertőzött kortárs mindennapjaink felől feldolgozó Giurgiu most a történelemben, az új rend gyökereinél keresi erre a választ.
A Libertate ’89 – Nagyszeben azonban egy másik, individuális-humanisztikus szinten is érthető, miszerint mindez csupán arról szól, hogy egyszerűen ilyenek vagyunk mi, emberek. Törékenyen, sérülékenységünk tudatában kétségbeesetten szorítjuk világunk biztosnak vélt kapaszkodóit, és megdöbbentő dühtől táplált erőszakkal vagyunk képesek reagálni, ha ezek eltűnni látszanak. Ha efelől tekintünk a látottakra, akkor mellékesnek tűnik a hatalom átmentése, mert az eredendő „bűn” – ha lehet egyáltalán így nevezni – nem a konkrét történelmi eseményekben, hanem a kisstílű, szánalmas emberi természetben – önmagunkban – keresendő.
A „hóhérok köztünk élnek” – parafrazeálhatnánk a nagyszerű, nézőit egyszerre lekötő és sokszorosan elgondolkodtató film talán legegyértelműbb végkövetkeztetését egyfajta igazságtételre való felhívásként (mely értelmezést a budapesti Román Filmhéten zajlott bemutató utáni beszélgetés sem cáfolta). Az elmaradt számonkérés, az esetenként elindult perek végtelen halogatása, a silány erkölcsű elkövetők újabb és újabb hatalmi pozíciókban való forgolódása mind igaz, de valahogy elkerülhetetlen a kérdés: vajon a bosszú által és után jobb világ született volna? Persze ez az a kérdés, amire immár soha nem fogjuk tudni a választ.