Lakásszemle és hurcolkodás Róma Monteverde nevű kies negyedének egyik ódon házában – így indul a Titokzatos társulat című alkotás, félreismerhetetlenül a szolidan temperált olasz tévéfilmek modorában. Ha déliesebben tűzne a nap és előbukkanna egy holttest, akkor ez lehetne akár a Montalbano felügyelő is, míg ha egy zajos família sürögne-forogna a nyitópercekben, bízvást hihetnénk, hogy valamelyik Berlusconi-tévécsatorna 3-5 részes családi mulatságának nyitóepizódját látjuk.
Csakhogy ez itt az új Ferzan Özpetek-film, annak összes ismertetőjegyével, s mi nézők meg, korántsem mellesleg, nem a tévékészülék előtt, hanem egy vetítőteremben ülünk, szóval felettébb indokolt, hogy egy-két perc elteltével kiszakadjunk az olasz filmes-tévés hangulatvilág oly megnyugtató egyneműségének jóérzéséből és ráhangolódjunk a legjobb pillanataiban már-már kultuszfilmesnek látszott rendező faltól-falig univerzumára.
 Jelenetek a filmből |
Nos, Pietro, az éjszakai croissant-sütő, reménybeli színművész és halk szavú meleg épp most költözött Rómába, hogy legalább térben közel kerüljön színészi álmainak megvalósulásához és ahhoz a boldogtalan férfiúhoz, akit egy évekkel korábbi röpke viszony óta nem szűnő érdeklődésével bombáz. Dióhéjban ennyi lenne a történet, ha kisvártatva nem bolondítaná meg a történetet egy többszemélyes szellemjárás, amely allúzióival A canterville-i kísértettől Pirandello Hat szerep keres egy szerzőt című remekén át egészen a Júlia és a kísértetekig seregnyi külső áthallást kínálhat számunkra, jótékonyan feldúsítva az amúgy leginkább csak korábbi Özpetek-filmekre emlékeztető szüzsét.
A lakást akkurátusan megszállva tartó társaság egy szerény létszámú, ám kompakt színésztársulat, amelynek tagjait valamikor a második világháború sűrűjében érte utol a rejtélyes végzet. Hamar közös hangot találnak Pietróval, aki utóbb belenyugodva a ténybe, hogy az estélyi ruhába és színpadi sminkbe öltözött seregletet csupáncsak ő észleli, kisvártatva már a hobbiját is megosztja velük: együtt ragasztgatják albumokba a Híres olaszok kártyasorozat darabjait, a semmit sem érő Verditől a csakis a legnagyobb szerencsével megkaparintható Garibaldiig. S boldogan élnek, amíg meg nem halnak – mondhatnánk, csakhogy ugye ők már meghaltak, s éppenséggel el is távoznának egykori szálláshelyükről, ha valaki végre megmondaná nekik, mi lett valahai sztárjukkal, a szépséges Livia Morosinivel. És a jó Pietro hajlandó is nyomozásba kezdeni, fáradozása pedig a transzvesztita maffia segítségével már-már eredményre is vezetne, ha a nyomozómunka közepette egyszer csak el nem eredne a fiatalember orra vére, hogy aztán rögvest ájultan hulljon egy római metrókocsi padlatára. Merthogy láss csodát, ő valójában csupáncsak képzelte mindezt az egészet… Illetve dehogy is… Vagy talán mégis? … Ha csak úgy nem.
 A képek forrása: PORT.hu |
A fenti, szemérmetlenül bő lére eresztett történetmesélés alighanem körvonalazta valamelyest, hogy ritka blőd sztorival ülünk szemközt a vetítőteremben, amelyet érdemben csak két dolog menthet: Özpetek elvitathatatlan tehetsége a kellemes-érzelmes pillanatok megteremtéséhez, valamint a szerencsés színészválasztás. S ezek részben valóban mentik a filmet, mert a főszerepet alakító Elio Germano például egészen remek színész: elkerekedett szemeivel és épp csak hajszálnyit effeminált gesztikulációjával ő maga az enyhén hóbortos talján báj. Sablonosságában is életteli a vérmes unokanővér figurája, s persze mindenestől jó a halott színésztrupp, a nagybajszos mókamester töröktől a kövér kisfiúig. S mintegy kései jutalomjáték gyanánt brillírozhat Özpetek filmjében egy idős olasz színésznő, a majd’ kilencvenéves Anna Proclemer, aki éppen hetven esztendővel színpadi és filmes debütálása után itt most eljátszhatja a kegyetlenségig érzéketlen színészi önzés agg, ám eleven emlékművét.