Az angol drámaíró, Tim Crouch és társulata, a news from nowhere már járt Magyarországon az England című nagy sikerű előadásával. Most A szerző című darabjukat láthatta a Trafó közönsége, angol nyelven, felirat nélkül. Tim Crouch-ot radikális újítóként és kísérletezőként könyvelik az Egyesült Királyságban, legújabb darabja viszont hagyományos az előadás lefolyásának szempontjából: színészek adnak elő egy rögzített szöveget a közönségnek. A színházi helyzet struktúrájára rákérdező, kísérletező szemlélet elsősorban a szövegen keresztül és némileg a szokatlan színpadképben nyilvánul meg.
Színpad ugyanis nincsen, csak két, egymással szembeállított lelátó, amiből mélyebb színházelméleti elemzés nélkül kikövetkeztethető, hogy mi, a közönség vagyunk a főszereplő. S valóban, az átlagosnál jóval kevesebb nyaktekergetéssel figyelhetjük magunkat, illetve ha sejtünk valamit, már az előadás előtt is találgathatjuk, hogy hol ülnek a színészek. Tim Crouch például mellettem, s kedélyesen elcsevegünk, amíg meg nem változnak a fények. Ő játssza a szerzőt, és annak a másik előadásnak a rendezőjét, amelyről az előadásban szó esik. A színházi helyzet többi, elengedhetetlen és állandó szereplője is a nézőtéren ül: Vic, az általában erőszakos figurákat játszó színész, Esther, aki musicalekből és tinédzsereknek szóló sorozatokból került a Royal Court Theatre-be és Chris, a lelkes, könnyen beszélgetésbe elegyedő, kissé idegesítő típusú néző. A közönséggel való kommunikációban ő a legügybuzgóbb: megkérdezi és megjegyzi a körülötte ülők nevét, csokoládét osztogat, újságból kivágott kritikákat mutogat. A színészek és a szerző – olykor a mögöttük ülő nézőkhöz fordulva is – inkább csak szemkontaktust tart fenn a közönséggel.
 Tim Crouch és a közönség |
A szereplők monológjaiból bontakozik ki egy háborúról szóló előadás története, melyhez valamilyen módon mind a négyen kötődnek. A próbaidőszak során Tim, a szerző, a brutális erőszak interneten elérhető képeit mutogatta a színészeknek, hogy minél hitelesebbek legyenek a színpadon, s hogy az előadás minél kíméletlenebbül – a lányát nyílt színen megerőszakoló és megcsonkító apával, vérpatronokkal és műszervekkel – szembesítse a nézőt a háború embertelenségével. Az előadás pedig túlságosan beleette magát a lelkekbe: Esther szinte félt hozzáéri nyolc hónapos kisfiához, Vic megrugdosott egy ártatlan nézőt, Chris rosszul lett a nézőtéren, Tim pedig – ha csak közvetve az előadás miatt, de – öngyilkos lett.
Az az előadás pedig, amit mi látunk, gyökeres ellentéte annak a naturalista borzalomnak, amelyről a színészek beszélnek. A lefejezett és átvágott torkú katonák képekben nem, hanem csak többszörös áttételekkel jelennek meg. A szavak jelentését leszámítva minden nagyon steril, udvarias és visszafogott. Tim mosolyogva, majdhogynem a nézőkre kacsintva mesél egy kínos, magát nagyon rossz fényben feltüntető történetet. Hímes tojásokként ringatózunk az időnkét felhangzó lágy, kellemes zenére.
Emiatt inkább egy olyan kísérlet kellős közepén érzem magam, melynek előre látható az eredménye: bár a színészek többször felteszik azt a morálisan is értelmezhető kérdést, hogy folytathatják-e – valójában nincs választásunk, hiszen a jólnevelt közönség a szokatlan helyzet ellenére is szabályoknak engedelmeskedik. S a szerző olyannyira alapozott erre a kiszámíthatóságra, hogy a darab nyomtatott szövegében vonal helyettesíti azoknak a nézőknek a nevét, akikkel Chris beszélgetésbe elegyedik. Sőt, tulajdonképpen egy színész játssza el helyettem a közönséget, egy színész mondja ki és fogalmazza meg a gondolataimat. S még inkább ingerekkel bombázott kísérleti nyúlnak érzem magam, amikor gyors egymásutánban fel- és lekapcsolják a fényeket.
 Középen: Esther Smith. Fotó: Stephen Cummiskey (Forrás: trafo.hu) |
A különlegesen finom kézzel megszerkesztett előadás előre kiszámított röppályán halad. Pontos íve van a színészek egymás közötti kommunikációjának is: először párhuzamos monológokat hallunk, aztán a szereplők reagálnak is egymás szavaira, majd újra elbeszélnek egymás mellett. A rövidebb és hosszabb megszólalások ritmikusan váltják egymást, fokozatosan nő a feszültség, és egyre több, a színlapon is megfogalmazott kérdés automatikusan merül fel a közönségben: hol a mi és az én határa a színházban, milyen felelősséget vállal a néző, ha beül egy előadásra, hogyan élhet ezzel a felelősséggel, mi a különbség a realizmus és a hitelesség között stb.
Azonban – a meglepetés és spontaneitás erejének és elevenségnek hiánya, saját kiszámítható reakcióm és a „csináltság” miatt – csak gondolati szinten foglalkoztatnak ezek a problémák. A kérdések nem karcolódnak a bőrömbe, nem érzem súlyukat. Az egymással szembefordított lelátók alaphelyzete ellenére sem érzem magam szereplőnek, legfeljebb egy olyan előadás tanújának, mely a színházcsinálás pokláról szól.
S ugyanúgy élem tovább az életem.