 Andrea Marcon és a Camerata Salzburg |
Ámde előbb méltassuk a majd’ két évtizeden át Végh Sándor által irányított és formált kamarazenekart, amely ezúttal az olasz Andrea Marcon konciliáns vezénylete alatt bizonyította változatlanul remek diszpozícióját és hallatta mindmáig félreismerhetetlen hangzását. Ha mégannyira banálisnak tetszhet is a megállapítás, nem mellőzhetjük annak írásba foglalását, miszerint a Camerata Salzburg valóban anyanyelvi szinten játssza és éli a Mozart-zenét. A koncerten minderről két szimfónia előadása során vehettünk egyre újabb és újabb hangzó tanújeleket: az est első részét ugyanis az 1780-as C-dúr szimfónia (K 338), a másodikat pedig az 1782-es D-dúr „Haffner” szimfónia (K 385) indította. Mindkét darab letisztult, ám a legkevésbé sem vértelen interpretációban hangzott fel, s különösen (a salzburgi Sigmund Haffner nemesemberré válásának megünneplésére rendelt szerenád tételeiből összeállított) későbbi és közismertebb szimfónia előadása nemcsak a zenekari játékkultúra bámulni valóan magas fokát, de egyszersmind az együttes áradó kedélyét és temperamentumát is nyilvánvalóvá tette. Így a szimfónia második tételében (Andante) egyszerre lelkesedhettünk a tökéletest kísértő hangzásarányokért, s azért a szinte apollói derűért, amellyel a vonóskar játéka mögül elő-előkúszott a fafúvósok visszatérő rövidke motívuma.
Mindezzel együtt aligha lehetett bárki számára is kétséges, hogy a koncertet előzetesen csakúgy, mint a hangversenytermi jelen időben Thomas Quasthoff magyarországi debütálásának ténye avatta kivételes eseménnyé. A német basszbariton, amint az köztudott, roppant súlyos rendellenességekkel jött a világra, azonban a nemes indíttatású közhely szerint erről a szomorú tényről azonmód megfeledkezik a hallgató, amint Quasthoff énekelni kezd. Nem vitatva, hogy akadhatnak olyan zenebarátok, akik valóban képesek megfeledkezni az éteri tisztaságú hang tulajdonosának fizikai állapotáról, azért ebben a fordulatban rejlik némi kegyesnek szánt hazugság. Olyan méghozzá, ami a politikai korrektség jegyében a zene talán legnagyobb csodáját kívánja akaratlanul és persze kikezdhetetlen jó szándékkal elleplezni. A kicsiny testbe szorult Quasthoff ugyanis nem egyszerűen egy kiváló, ha tetszik, világraszóló énekes, aki ez alkalommal éppen négy változó nehézségű, ám egyként felettébb igényes Mozart-hangversenyáriában bizonyította rendkívüli vokális adottságait, markáns orgánumát, kivételes hangterjedelmét és mintaszerű előadói kultúráját. Nem, Quasthoff énekszava és egész pódiumlénye a zene humanizáló hatalmának nagy példája: annak a szinte szégyellni valóan korszerűtlen csodának az érzékletes jele, hogy a zene széppé és teljessé teheti többé-kevésbé nyomorúságos létezésünket.
 Anthony Manzo és Thomas Quasthoff. Fotó: Felvégi Andrea (A képek forrása: Budapesti Tavaszi Fesztivál) |
Egy teljes embert láthattunk a koncertdobogóra helyezett pluszdobogóra fellépdelni, s hogy ez így van, arról a Thomas Quasthoff arcán elömlő derű, s a karmesterrel, a kísérő zenekarral, illetve az 1791-es Per questa bella mano kezdetű koncertáriában jószerint társszólistává előléptetett nagybőgőssel, Anthony Manzóval való játékos összepillantásai vallottak. S arról vallott a kimerültségében is nagyszívű énekes egyetlen ráadásszáma, Sarastro második áriája A varázsfuvolából. "In diesen heil’gen Hallen…" – énekelte Quasthoff, s a daliás termetű basszisták szájából néha oly kenetesnek ható szöveg ezúttal csorbítatlan igazságában ragyogott. Hogy Quasthoff istenáldotta tehetségű énekes, az persze föltétlen elismerést érdemel, ámde csupán a második legfontosabb dolog, ami e koncert után elmondható a német művészről. S hogy tán mi is lehet akkor a legfontosabb, azt idézzük újfent A varázsfuvolából, az Öreg pap állítására („Er ist Prinz!”) megfelelő Sarastro szavai által: „Noch mehr – Er ist Mensch!” „Több annál: Ember!”