Nem a közhelyek biztonsága miatt gondolom, de bizonyára minden (civil) színház- és fesztivállátogató egyéni döntése, hajlandó-e egy-egy előadás és rendezvény mellett azok létrejöttére, jövőjére, anyagi helyzetére is figyelni, vagy élesebben fogalmazva: kell-e éreznie, érezzen-e felelősséget olyan kérdésekkel kapcsolatban, amelyekhez aktuálisan – és remélhetőleg a jövőben sem – nincs köze. Persze ez így képmutatóan álságos, langyos és békevágyó fogyasztói közöny, amely csak kerülgeti a kérdést, hogy (civil) állásfoglalást is kívánó közügy-e például a szegedi Maszk Egyesület működése, a huszadik alkalommal megrendezett Thealter fesztivál; s hogy azok az előadások, rendezvények, amelyeket a fesztivál bő egy hete alatt láthat a néző, vajon mennyiben reprezentálják a hazai és külföldi, úgynevezett független színjátszást, a város kulturális igényeit, s hogy mi is az, ami most és itt, Szeged terein, a Régi Zsinagóga, a Kis- és a Pinceszínház falain kívül és belül el fog dőlni. A szembesítésre, az értékek (heroikus) felmutatására bizonyára elegendő, az akut válsághelyzet (katartikus) feloldására pedig bizonyára kevés.
 Jelenet A kisinyovi rózsa – avagy Manhattan című előadásból. Fotó: Tóth Balázs Zoltán (Forrás: PORT.hu) |
A néző pedig valahol a kettő között helyezkedik el, zavaró kétértelműségben, a senkiföldjén, hogy az évek alatt a saját elvárásaiba vajon mennyiben épült be a rendezvénysorozat jónéhány, kényszerű költségvetési problémákat görgető, nosztalgikusan familiárisnak tűnő aspektusa. Mert például a Thealter alatt mindez szinte eszébe sem jut, vagy legalábbis máshogy jut eszébe, ha egy-egy előadás jelentős csúszással kezdődik, otthonos természetességgel, széket sem keresve ül le a földre a felolvasóesten, meghökkenés nélkül figyeli a közvetlenül az előadás után díszleteket, jelmezt pakoló színészeket, és reklamálás nélkül megy el a fullasztó hőségben végigült előadásról a máskor légkondicionált színházteremből. Meggyőződésem, hogy a közönség jelentős és állandó részének reflexeiben megjelenik valamiféle válasz mindezzel kapcsolatban – hogy a Thealter így, vagy így is szerethető -, s ezzel együtt lesz fontos színházi- és közösségélmény. Rögzült, s persze vitatható, hogy mennyiben és ki(k)nek jó vagy rossz, s mennyiben vál(ha)t szimbolikussá ez a helyzet, de az okokra való rákérdezés legalább olyan nehéznek és összetettnek tűnik, mint a vetésforgóban művelt haknik utáni vastaps.
Mindezt – az egyes társulatok és a rendezvény belső működési-gazdasági problémáit szándékoltan kerülve – azért tartottam fontosnak elmondani, mert a fesztivál megnyitóján Balog József művészeti vezető beszéde, összhangban a Független Színházak Szövetségének Nyilatkozatával, ha átmenetileg és feltételesen is, performatív szándéka szerint viszont valaminek a végét, ellehetetlenülését jelezte és üzente nemcsak a szakma, hanem a nézők felé is.
 Tolnai Ottó |
A 2010-es Thealter a déli, vajdasági kapcsolódásokat megtartva szakmai irányultságában nem, csupán tematikáját tekintve szakított a korábbi évek gyakorlatával, hiszen a mostani fesztivál keretét nem egyetlen elméleti-művészi szempont (2009-ben az illúzió, 2008-ban pedig a metamorfózis volt a téma), hanem az idén 70 éves fesztiválvendég, Tolnai Ottó életműve, munkássága adja. A programok közül Tolnai szövegeiből építkezett a nyitó előadáson az állandó vendégnek számító, a Maszk Egyesület által támogatott Urbán András Társulatának A kisinyovi rózsa – avagy Manhattan című, erős és folyamatos szövegjelenlétre, Tolnai-motívumokra, illetve a vizuális kontraszt, a performansz-technika és epizódok szembeállítására épülő kiváló előadása. A Jelenkor folyóirat szerkesztőivel és Pécs városával közös szervezésben Esterházy Péter részvételével valósult meg a Tolnai Jelen Kor című felolvasó- és köszöntőest. A beszélgetés egyik moderátora, Mikola Györgyi kritikus és irodalomtörténész szerint a két szerző közötti egyik, hagyományteremtő közös pont Kosztolányi életműve, s persze Szabadka, a századfordulós nagyváros máig ható kulturális ereje. Ugyan a beszélgetés többnyire ledobta magáról a vitaindító, tézisszerű megállapításokat, de az ünnepelt, Tolnai rendkívül szuggesztív, művészi felolvasása mégis egységet, belső ritmust tudott adni az oldott társalgásnak is.
 Jelenet Pintér Béla Társulatának Szutyok című előadásából. Fotó: Puskel Zsolt (Forrás: PORT.hu) |
Az első három nap korosztályokat összekapcsoló, látványos és teltházas közönségsikerét Pintér Béla és Társulata (Budapest) Szutyok című, Szegeden először látható előadása aratta. Pintérnek a népszínházat ironizáló, az akut társadalmi-emberi problémákat (rasszizmus, előítéletek, meddőség, kötődési problémák stb.) a groteszk humorba becsomagoló, illetve abból epizódokra kiemelő darabja a felróható, funkciótlan szerkezeti váltások ellenére működőképes, végig feszült produkcióval debütált a Thealter programjában. (Az előadásról szóló kritikánk itt olvasható.)
Ahogyan a korábbi években, ezúttal is a Horváth Mihály Gimnázium (Szentes, vezető: Keserű Imre) növendékeinek utcaszínháza (Klauzál és Széchenyi tér) jelenti a közvetlen, folyamatosan érzékelhető kapcsolatot a fesztivál és a város között. Vonaton (utcajátékok tolnaiul) című előadásuk egyrészt a Balkán-fogalmat megteremtő sztereotípiákat, másrészt a soknemzetiségű térség nemzetiségen kívüli, emberi aspektusait igyekszik közérthetően, dinamikusan bemutatni.
Az idei Thealter rendezvényei bizonyosan nem az elkövetkezendő évekről döntenek majd, s ha a programkínálat érzékelhetően szűkebb is az előző évekénél, az előadások és a néző kapcsolata ugyanúgy és csakis a színházban dől el, ahogy korábban is.