Budapest után Pécs és Győr nevezhető ma Magyarországon építészeti centrumnak. Nem azt állítjuk ezzel, hogy másutt nem jönnek létre kiváló építészeti alkotások; csupán az e városokban működő szellemi műhelyek meglétére utalunk, amely iskolához, oktatáshoz és mesterekhez egyaránt köthető. December végén Pécsett nyílt az elmúlt évtized helyi építészeti termését bemutató kiállítás (lásd korábbi cikkünket: A tiszta (épít)ész(et) kritikája), ezt megelőzően pedig azt a győri anyagot állították ki ott, amely ősszel Győrben, most pedig szűk két hétig Budapesten, a Magyar Építőművész Szövetség Székházában látható.
 A győri kiállítás |
Bár mindkét város súlyt helyez a regionális értékek felmutatására, az építészet sajátos belső fejlődési tendenciái karakteresen, és cseppet sem meglepő módon azonos vonásokkal rajzolódnak ki. A legtöbb épület és terv hasonló problémákra keresi a választ, és a laikus szem számára hasonló megoldásokhoz jut el. Az egyre sürgetőbb ökológiai kényszer, az energiatudatos tervezés, a technológiai kötöttségektől szinte mentes formálás lehetősége, a befogadó környezet gyakran kaotikus, de mindenképpen eklektikus mivolta fokról fokra csiszolta-gömbölyítette készre a XXI. század elejének házait – lehántva róluk a felesleges sallangokat és díszeket, a szájbarágós történelmi utalásokat, az előző korszakok építészeti motívumaiból varrt jelmezt. Az építészet ősi elemeihez: a falhoz, oszlophoz, tetőhöz, födémhez, gerendához jutott vissza, a függőleges és vízszintes építőelemek egymásra utaltságát kifejező tektonikához, és az anyagszerűséget hangsúlyozó, az anyag struktúráját őszintén megmutató, természetes kő-, tégla- és fa-felületekhez.
A kortárs építészeti tervezés során a formánál erősebbnek tűnik a gondolat, s talán ez okozza a közönség értetlenkedését. Míg egy-egy forma jól ismert asszociációkat kelt a szemlélőben, addig a szándékos eszköztelenséggel megfogalmazott építészeti gondolat gyakran érthetetlen egy, az építészet nyelvét épp csak gügyögve beszélő, ámde jó szándékú érdeklődő számára. Joggal teszi fel ugyanis az egyszerű kérdést: ebben most mi a szép? Hiszen a szépség minden vizuális alkotással szemben jogosan támasztott igény, pláne, ha az otthon, iskola, kórház, vagy bármiféle egyéb hely, ahol emberek hosszasan időznek, és közben óhatatlanul nyitva tartják a szemüket. Azonban ezt a szót: szép, egyetlen rangos szakmai fórumon sem ejtheti ki senki, s tegyük hozzá, magára valamit is adó esztéta nem is mer vállalni ilyen kockázatot. Pedig úgy tűnik, az embereknek meg kell magyarázni a szűkszavú építészeti esztétikum szépségét, meg kell tanítani az ismeretlen nyelvet.
Ilyesfajta küldetést vállal a győri kortárs építészet elmúlt húsz évét nyomon követő kiállítás: párbeszédet kezdeményez, nem csak a szakma művelőivel, hanem a nagyközönséggel is. A TÉRJEL című kiállítás immár sorozat, ötödik alkalommal mutatkoznak be a győriek. Míg kezdetben elsősorban fiatalok terveire koncentráltak, tíz év elteltével elérkezettnek látták az időt egy összegző válogatás bemutatására. Tárkányi Sándor építészt, a kiállítás létrehozóját részben szakmai kíváncsiság hajtotta, amikor összegyűjtötte a térség elmúlt húsz évének építészeti termését, hiszen Győrben eddig effajta anyagot nem láthattak az érdeklődők. Ugyanakkor eredeti tervei szerint az utca emberének szánta a kiállítást, innen a sorozat neve is: TÉRJEL. A Térjel ugyanis egy forgalmas közterületen (a Városi Képtár előtt) felállított utcabútor méretű pavilon lett volna – Tárkányi Sándor el is készítette ennek terveit –, ahol az oda betérő-betévedő győriek modellek és vetítés formájában naprakészen találkozhattak volna a városuk és közvetlen környezetük alakulását befolyásoló építészeti tervekkel. Az „ötletgazdát” idézve: „A rendezvény egyfajta felhívás a kommunikációra, amely építészgrafikákkal, modellekkel teszi fel a kérdést az odalátogató polgároknak: szeretnétek-e ilyen házakban élni, ilyen környezetben járni-kelni a közeljövőben?”
Végignézve a kiállítás anyagát, én azt felelném: nagyon szeretnék. Jobban, mint Pesten élni. Igaz, én építész vagyok. De meggyőződésem szerint a laikus számára is megkapó és értelmezhető az a szerény, de a szellemi energiával nem takarékoskodó, igényes hozzáállás, amelynek következtében ezek az épületek nem az öncélú eredetieskedést tűzik zászlajukra. Következésképpen tökéletesen teljesítik a bevezetőben megfogalmazott kritériumokat, tiszta formákból építkeznek, a funkció és az esztétikum egyensúlyára törekszenek, nem uralják környezetüket, mégis fajsúlyosak. Ahogy az egyik előző kiállítás kritikusa fogalmazott: „Valahogy emberszabásúak az épületeik.”
A győri építész-képzés új szakaszába lépett. A kiállításon és a katalógusban bemutatott utolsó épület úgyszólván záróakkord, de egyben egy új korszak nyitó motívuma: a Széchenyi István Egyetem egy volt szivattyúház felújítása és bővítése révén új, 24 órán át nyitva tartó Műteremházzal egészült ki, ahol immár egyetemi szintű építészképzés folyik. Időszerű volt tehát az eltelt húsz év folyamatainak összegzése, hiszen a kiállítást kísérő előadásokon bemutatkozó szakmai műhelyek a megnövekedett lehetőségekkel élve minden bizonnyal új iskolát teremtenek majd. A szerénységgel semmiképpen nem vádolható építész szakma számára példamutató lehet az a szimpatikus elmélyültség, amellyel az önmegvalósítás nyomasztó kényszere helyett a feladatot állították előtérbe ezek az alkotók.
A kiállításhoz részletes, a fotóanyagot szöveges magyarázatokkal kiegészítő katalógus is készült, mely a kiállítás helyszínén, ezen kívül Győrben a Tourinform irodában és egyes könyvesboltokban is hozzáférhető. Tárkányi Sándor tervezi egy Győri Kortárs Építészeti Kalauz megjelentetését, amely a jól ismert és dokumentált barokk emlékeken túl a 20. század építészetébe vezetné be a város látogatóit.
A kiállítás Budapest után újabb helyszínen, a Kolozsvári Műszaki Egyetemen tekinthető meg 2009. február 6-27. között.
A kiállítás január 30-ig tekinthető meg.