Megértem azt is, hogy a színházak leplezetlen vonzalmat táplálnak Tennessee Williams darabjai iránt, amelyek ugyan erősen hajlanak a melodráma felé, de első látásra szép szerepeket, mélynek tűnő játszanivalót kínálnak színészeknek és színésznőknek.
A Budaörsi Latinovits Színház vezetésének is alighanem ez lehetett a fejében, amikor Takács Katalin főszereplésével műsorra tűzte A vágy villamosát. És igen, Takács Katalin jól, szépen és fájdalmasan játssza el Blanche DuBois-t; megmutatja, hogyan csúszik mind lejjebb és mind széjjelebb egy, a környezetével inkompatibilis asszony. Igen, fájdalmas és tragikus életút van mögötte, amely Belle Reve fehér oszlopos elegáns udvarházából a Laurel nevű kisváros garniszállójáig vezet; fájdalmasak az állomások is, a félresikerült házasság a meleg széplelkű fiúval, a család lassú, fokozatos kipusztulása, az anyagi nehézségek, a magány. És igen, Blanche nemcsak az élet nehézségeinek megoldására, de az elviselésére is nagyjából képtelen; a szimpla túlélést az álmodozás, a fantáziálás, a szépségbe vetett már-már ezoterikus hit és belebódulás, no meg az egyre több ital teszi lehetővé. Takács Katalinnak rengeteg eszköze van ennek az összetett ideg- és elmeállapotnak a megmutatásához, pedig nyilván nem könnyű végig ebben a lágéban tartani a figurát, és közben kiemelni a tartalmilag is megvilágító, egyszersmind sorsfordító pillanatokat. És mindez megvan, minden megvan; meg még az az apróságnak tűnő, de valójában a személyiség lényegét érintő mánia is, ami a külsőségekre, a ruhákra vonatkozik. A ruhák – vagyis hát a jelmezek – jók, egyetlen kivétellel, ami viszont erősen kirí az arzenálból: a bőszoknyás, derékban övvel szorított, málnafagyira hajazó, pirossal összejátszó darabbal… (Jelmeztervező: Kiss-Végh Emőke.)
És hát igen, itt van az életkor mint látszólagos probléma, de hát tényleg látszólagos. Blanche és a gyermeket váró húga, Stella közt elég nagy korkülönbség tátong, és szerencsére nincs arról szó, hogy Takács Katalin igyekezne egy negyven körüli nőt imitálni. Remek fizikai formában lévén is azt játssza el, hogy egy kalandos és nehéz életű asszony egy utolsó lehetőséghez érkezett, és az is meghiúsul. Ez pedig nyomatékosítja a figura tragikus voltát.
Takács Katalin és Rába Roland
Annak ellenére van ez így, hogy mintha a rendező, Ördög Tamás egy másik vágányon futtatná: sajnálnunk kellene, hogy a szépség, az álmodozás, a valóságot homályba burkoló félsötét jótékonysága szenved vereséget itt, mert legyűri a nyers erő, a rideg valóság, a kegyetlen igazmondás. Vagyis hogy szükség-, vagy inkább törvényszerűen pusztul itt a habkönnyű remegés, amely a kegyetlen életösztön és a tenyeres-talpas mindennapok fölött lebeg, és ez igen sajnálatos. Ennek a nehezen tapintható, de azért érzékelhető rendezői elgondolásnak áldozatául esik például Stella figurája, amely a maga vázlatos voltában is hitelesíthetné azt a szenvedélyt, amit e kegyetlen világlátás megtestesítője, Stanley iránt érez. Bohoczki Sára kénytelen mintegy mechanikusan ismételgetni, hogy mennyire odavan a férfiért, aki amúgy sokszor durva vele, meg is veri, mégis imádja, egyebek közt azért is, mert a férfi kiszakította Belle Reve fehéroszlopos világából, és elvitte New Orleans egyik prolinegyedébe, vágy nevű villamos ide, temető oda, elíziumi mezők (jesszusom, de tényleg, kedves Tennessee Williams!) meg amoda.
És persze, ilyenformán Rába Roland is túltolja az erőt meg a tahóságot; mi a fenét tehetne mást azért, hogy Blanche-nak legyen igazság – meg részvét – szolgáltatva itt. Ő egy dramaturgiai ellenpólus, a közönséges, durva „polák”, akinek csöppnyi fogékonysága vagy hajlama sincsen a lírázáshoz vagy szépelgéshez, mindközönségesen a hazugsághoz, az élethazugsághoz. Azt már legföljebb mi képzeljük hozzá – vagy kikotorjuk emlékeinkből a Zsótér Sándor rendezte Vágyvillamosból tizenévvel ezelőttről –, hogy ez az ember a semmiből jőve, idegenként csinálta meg magát és teremtett családot, és most el kéne tűrnie egy életképtelen bennszülött lenézését…
Ilyés Róbert játssza Mitch-et, a mama kedvencét, aki a mama közeli halála után új gondoskodót keresne magának, és hát belelép a Blanche-féle hazugságcsapdába. Ilyés két néma monológot abszolvál nagyon szépen, Blanche két monológja alatt: a hallgatással, az arca rezdüléseivel beszél.
Takács Katalin és Ilyés Róbert. Fotó: Borovi Dániel
Izsák Lili díszlete egy velünk szemben frontálisan megcsinált doboz, benne Stanley-ék szerény lakása, sok fénnyel, amit Blanche annyira utál. Ez a díszlet nagyon jó.
A darab közel nyolcvan évvel ezelőtt íródott, és azon melegében bemutatták a Broadway-n, Elia Kazan rendezésében, a nagyon fiatal és kezdő Marlon Brandóval Stanley szerepében, valamint a londoni West Enden is, ahol Blanche-ot Vivien Leigh játszotta. Ők kerültek össze aztán néhány évvel később az Elia Kazan rendezte filmben. Mindegyik produkció zajos siker volt, elsősorban a pikáns történet miatt, mert a homoszexualitás, Blanche viharos szexuális kalandsorozata, valamint az erőszakkísérletek fölemlegetése és bemutatása nagy merészségnek számított akkoriban.
De ma a zajos sikerhez ez már kevés. Itt jönne képbe egy erőskezű dramaturg, egy kortársi fülhallásra és szemre építő rendező. És akkor Takács Katalin már megvan.