A Magyar Nemzeti Galéria október végétől február 11-ig látogatható TechnoCool. Új irányok a kilencvenes évek magyar képzőművészetében (1989-2001) című tárlat egyfajta összegzése és újraértelmezése az ezredforduló sokirányú művészeti törekvéseinek. Ezek időbeli kereteit szigorúan történelmi eseményekben határozták meg a szervezők, ezzel is hangsúlyozva, hogy a megjelenített sűrű képzőművészeti anyag vélhetően más korszakoknál is erősebb szimbiózisban fonódott össze saját korával.

A kurátorok – Harangozó Katalin, Major Sára, Petrányi Zsolt, Tarr Linda Alexandra – a történelmi kontextus rövid feltárására vállalkoztak a kiállítás első termében: az 1989-es eseményektől az ikertornyok megsemmisítéséig egy-egy történelmi jelentőségű mozzanatot prezentáló fotó vezet vissza a közelmúltba. Kiemelték például Nagy Imre újratemetését (1989), a berlini fal lebontását (1989), a CERN bejelentését a mindenki számára elérhető, ingyenes világhálóról (1993), az első Diáksziget Fesztivált (1993), a Schengeni Egyezmény hatályba lépését (1995). A meghatározó események mellett olyan – a kiállítás szempontjából fontos, világtrendeket jelölő – pillanatokról is megemlékeztek, mint a Japánban piacra dobott első Tamagotchi (1996) és az első PlayStation videójáték-konzol érkezése (1994), de a Mátrix kockái is feltűnnek a falon (1999).

A mai történelemszemlélet a 2001-es New York-i ikertornyok elleni merényletben határozza meg a rendszerváltást követő pozitív energiákkal teli időszak végét, a kilencvenes éveket pedig mint a történelem utolsó optimista évtizedét tartja számon. Mostanra pedig eltelt annyi idő, hogy a korszak alkalmassá és érdemessé váljék a vizsgálatra. Az akkori gyerekek végérvényesen felnőttek, a kilencvenes évek fiataljai immár középkorúak lettek. Számos veszteséget és irtózatos gyorsulást hozott az új évezred: a TechnoCool jó időzítéssel talál szíven egy generációt, amelynek tagjai örömmel lebegnek a visszavágyódás hullámain. Bár én ennek a rövid, de sűrű korszaknak csupán az utolsó harmadában lettem fiatal felnőtt és budapesti, a termekben sétálva mint egy bennem szunnyadó vaktérképen, gombnyomásra színesedtek ki bizonyos mezők, elárasztottak az emlékek: egy-egy plakát, szlogen, CD-borító, kultikus alkotás visszarepített abba a forrongó, kusza és izgága hangulatba, ami a kilencvenes évek sajátja volt, amikor még minden lehetségesnek tűnt.

A TechnoCool több mint félszáz alkotó művein keresztül a különböző médiumok – festészet, objekt, fotó, print, videó és kis mértékben a számítógép-alapú művészet – kilencvenes évekbeli alakulását vállalkozik bemutatni. E munkák legfőbb közös jellemzője a spontaneitás és a kísérletezgetés: a rendszerváltással beáramló nyugat-európai művészeti törekvések inspirációt hoztak és lendületet, de a keleti blokkban ébredező társadalmi szemlélet csak fokozatosan változott át pozitív jövőképpé, eufóriává. A kilencvenes évek társadalmi-kulturális változásaira reagáló fiatal művészgeneráció új utakra lépne, identitáskeresésben van.

Nagy Kriszta: Kortárs festőművész vagyok, 1998.

Megjelennek a kiállításon az elődök (többek közt Bódy Gábor, Maurer Dóra, Erdély Miklós, Jovánovics György, Körösényi Tamás, Rajk László, Soós György, Szentjóby Tamás), illetve olyan nemzetközi alkotók munkái is, akik jelentős hatással voltak a hazai művészeti törekvésekre: Cindy Sherman, Pippilotti Rist, Andreas Gursky egy-egy műve mellett megtekinthető Matthew Barney Budapesten forgatott, nagyívű, avantgárd filmjéből is egy részlet (Cremaster 5, 1997). A Muntean/Rosenblum alkotópárostól egy remek festmény, a 2001-es Cím nélkül (Minden úgy volt, ahogy volt…) jól illusztrálja a korra jellemző kép és szöveg viszonyának vizsgálására tett kísérleteket. A divatmagazinok fotóit idéző három figura dermedtségét kibillenti a kép alján megjelenő poétikus kommentár: „Minden úgy volt, ahogy volt egy perccel ezelőtt, kivéve egy általános feszültségérzetet, mintha a dolgok mozdulatlanságba merevedtek volna, még levegőt sem mernek venni”.

Külön tematikus szekciót kapott a Szöveg/Jel/Jelentés a tárlaton: a kép leírhatósága, a textualitás fontos elméleti kérdéssé válik. A nyolcvanas évek végétől magyarul is elérhető művészetelméleti és filozófiai szövegek (többek közt Wittgenstein, Derrida, Boris Groys, Jean Baudrillard szövegei), az utcaképet elárasztó feliratok, reklámszlogenek hatására a munkákon szavak, mondatok, írásjelek és számok bukkannak fel összekötve a művek képi karakterét a szöveges jelentéssel.

A nyelv és kép játéka megjelenik többek közt Ravasz András (Not Your Ordinary Techno, 1995), Gerhes Gábor (e és é, 1997), Iski Kocsis Tibor (Cím nélkül, Folyosó, 1999), Csontó Lajos (Mindent értek, Apa,1998), Nagy Kriszta (Kortárs festőművész vagyok, 1998/2023), Sugár János (Autós köszönés, 1986/2010) kiállított munkáin. Konkrét történetmeséléssel operál Nemes Csaba és Uray-Szépfalvy Ágnes Közös sebesség című mesterien megrajzolt storyboardja (1996).

Csontó Lajos: Mindent értek, Apa, 1998.

Egy különleges utcai művészi akció is látható 1993-ból: Sugár János fényújságja egy hónapon át minden nap 17 óra 15 perckor vált láthatóvá ötven másodpercig a Blaha Lujza téri Hírlapkiadó székház tetején a Polifónia – A társadalmi kontextus mint médium a kortárs képzőművészetben című kiállítás részeként. A futó szöveg a következő volt: „DOLGOZZ INGYEN/ VAGY VÉGEZZ OLYAN MUNKÁT, AMIT INGYEN IS ELVÉGEZNÉL/ Mi történt? Ez a gép kiírja a gondolataimat! / LÁTSZÓLAG KIS DOLGOK DÖNTENEK EL LÁTSZÓLAG NAGY DOLGOKAT/ EZT A MONDATOT AKKOR FOGOD MAJD MEGÉRTENI, HA MÁR KÉSŐ LESZ/ MAJD LEGKÖZELEBB JOBBAN FIGYELSZ/ MILYEN KÉRDÉST VÁLASZOLNÁL MEG A LEGSZÍVESEBBEN?”

Nemes Csaba és Veress Zsolt Nomen est omen című akciója (1995-1998) során radikális gesztussal kérdőjelezte meg a művészi individuum létjogosultságát. A két alkotó a közös megállapodás szerint nevet cserélt, amelyet hivatalos szerződésben rögzített, majd éveken át a másik nevén szignálta munkáit. A kollaborációnak egy Szerződésszegés című közös kiállításon vetettek véget a Liget Galériában 1998-ban.

A TechnoCool jelentősége elsősorban az ezredforduló kortárs művészeti törekvéseinek bemutatásában és összegzésében, a műtárgyak egymással való kommunikációjában rejlik, és kevésbé az egyes alkotásokban, amelyek művészeti minőségüket tekintve erősen heterogének, számos kimagasló és néhány felejthető munkával. Ugyanakkor a kiállítás (közel)múltunk feldolgozásának fontos állomása lehet, és izgalmas korlelet azok számára is, akik mindebből kimaradtak, és lekésték a rendszerváltás körüli/utáni időszak sajátos életérzését. Lekésték azt az eufóriát, amit az addig a három T-ben kategorizáló (Tilt, Tűr, Támogat), majd fokozatosan felpuhuló kultúrpolitika végleges megszűnése okozott, a művészet cenzúra nélküli révületét, a szabadság szelét. Hogy az akkor vizionált szabadság mire volt elég és mi maradt belőle, az egy következő tárlat témája.

A kiállítás 2024. február 11-ig látogatható a Magyar Nemzeti Galériában,