Milyen könnyed, milyen kedves, s egyben milyen szomorú is ez a szépen kivitelezett szerelmi tanmese! S illik rá az ismert mondás: „A helyzet reménytelen, de nem súlyos.” GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.
Bár megtalálja párját majd’ mindenki, mégis szinte végtelen szomorúság lengi be Mohácsi János kecskeméti Vízkeresztjét. Hőseink nem akarnak semmit, nem is küldenek el a jó fenébe; egész egyszerűen elmennek az életünkből. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.
Kiss Csaba darabja Nyinának azt a két évét beszéli el, ami az otthonról való távozásától a visszalátogatásig telt el, vagyis ami Csehov Sirályának 3. és 4. felvonása között történik. STUBER ANDREA KRITIKÁJA.
Zsótér Sándor lengő pólós, farmernadrágos alakja fel-feltűnt az általa rendezett előadások nézőterén is. Kíváncsian figyeltem, ahogy láthatatlan karmesterként odaintett a színészeknek, miközben leplezetlen érdeklődéssel követte az előadásokat. BALÁZS NÓRA BESZÁMOLÓJA.
Ifj. Vidnyánszky Attila nagy érzelmi és értelmi amplitúdójú gyulai III. Richárdja jóval több egy nyári kalandnál: a telitalálatok és megoldatlanságok széles választékából az előbbiek az emlékezetesebbek. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.
Magyarországon ötször mutatták be Brecht legszemélyesebbnek tartott darabját. Kétszer Zsótér Sándor rendezte: 2002-ben Szegeden, és most a Nemzeti Színházban. (Major Tamás 1962-ben a Nemzetiben, Ruszt József 1971-ben Debrecenben és Csiszár Imre 1987-ben Miskolcon állította színpadra.) NÁNAY ISTVÁN ÍRÁSA.
Második alkalommal rendezi meg a Tatabányai Jászai Mari Színház a MOSTFeszt-et, a Monodráma és Stúdiószínházi Fesztivált. Erős mezőny, mélyrétegig ható előadások, a válogatásban megfontolt koncepció, következetesség és igényesség jellemzi a szervezők munkáját. SZEMERÉDI FANNI BESZÁMOLÓJA.
Regényt filmre adaptálni ziccer, de egy feldolgozás ugyanilyen könnyen okozhat csalódást is. Rudolf Péter sorozata, a Kossuthkifli nem készült hiába, de nem sokon múlott. CSIGER ÁDÁM KRITIKÁJA.
Ibsen első „római” darabját, a Brandot most először láttam színházban. Méghozzá a Nemzetiben, igen. Pont olyan előadás, amilyenből vagy tizenötöt dobott a szemétbe a Nemzeti fura ura: színház. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.
A házastársi hűtlenség örökzöld – avagy érdektelenségig izgalmas – színházi témájában szakértőnek számít Georges Feydeau; Balfék című komédiáját Kecskeméten a Mohácsi testvérek vitték színre. Avatott nézőnek nem kell magyarázni ez kapásból mit jelent: átiratot. VARGA ANIKÓ KRITIKÁJA.
Az, aki nem látta már jóval a kapunyitás előtt a Magyar Filmhéten bemutatott jelentősebb rövidfilmeket, nem támaszthat igényt arra, hogy magyar filmkritikusnak nevezzék. KOLOZSI LÁSZLÓ KRITIKÁJA.
A melegvizet nem kell feltalálni, avagy minden remek ötlet közkincs: az egy évvel ezelőtti Ganymed Goes Europe nyomán készült Textúra 2014 című produkció a Szépművészetiben előre vetíti sorozat-jellegét. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.
Az amerikai író hosszadalmas és lelkizős önéletrajzi drámájából érdekfeszítő, kemény, a humort és lírát sem nélkülöző kortárs előadás született. NÁNAY ISTVÁN ÍRÁSA.
Némi – na jó: rémületesen „nyáriszínházas” – leegyszerűsítéssel azt mondhatnánk: a kőszegi Jurisics-várban bemutatott Vízkereszt tétje az, hogy sikerül-e elhitetni a közönséggel, hogy Trokán Nóra és Takács Géza hasonlítanak egymásra. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.
„…ki nem nyílt ejtőernyőjű deszantosok, zuhanunk a világegyetem jeges magánya felé”: a beharangozók egyikét épp úgy nem kell teljesen komolyan venni, mint a többi előzetest, melyeknek nagy szavai lötyögnek a vékonyka és hosszúcska előadáson. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.