Az átpolitizálódott magyar színpadokon egyre kevesebbszer találkozni merész, szókimondó, totális színházzal. Az alkotók inkább csak utalásokban és a nézőkkel való összekacsintásokban végeznek partizánmunkát. De vajon tényleg csak ennyit engedhetnek meg maguknak a magyar színpadokon dolgozók? HORNOK MÁTÉ KRITIKÁJA.
Egyfolytában veszekednek, de igazi szenvedéllyel szeretik egymást. Örökké édelegnek, de a mélyhűtő hidege árad belőlük. Futkosnak egymás elől és egymás után, nem tudni, mivégre. CSÁKI JUDIT NAPLÓJA.
„Háry János – opera”, olvashattuk a Szegedi Szabadtéri Játékok plakátjain, holott daljátékról van szó, amiből az előadás során eklektikus operett lett, sok prózával. TÓTH ENDRE KRITIKÁJA.
Látva a Magic Boys-t, nagyjából következtethetünk a rendezői szándékra: Koltai Róbert valószínűleg valami Guy Ritchie-szerű, enyhén tarantinós újgengszterfilmet szeretett volna tető alá hozni, amihez passzítani akarta két szegedi munkanélküli chippendale karriertörténetét is. PÉCSI DEBÓRA KRITIKÁJA.
Lelkitakarítás-dráma, különös zenés gyászdarab, amely lehetne akár könnyed, szentimentális párkapcsolati Broadway-show is, ha Póka Angéla hangja nem parancsolná le mindenről a púdert, és Szabó Győző nem volna ennyire tehetséges bohóc. SISSO KRITIKÁJA.
Miután elhalkulnak a madárhangok, ismerős berregés keríti nosztalgikus hangulatba a nézőt. A Kamra színpadán, a borostyánon túl, a viaszos vászonnal borított asztal mögött, az Orion tévével szemben egy Lehel hűtő zúg. Ártalmatlan időutazásként indul Bozsik Yvette előadása. MAUL ÁGNES KRITIKÁJA.
Három macsó kinézetű fekete ruhás, fekete napszemüveges fiatalember menetel rettenthetetlennek tűnő elszántsággal a néző felé – ezt a képkockát választották a film plakátjául és hívogató emblémájául a Valami Amerika 2. című film alkotói. IBOS ÉVA ÍRÁSA.
A dicsőült folyóirat emlékének szentelt esztendő nyitóeseményét január 15-én rendezték a Király utcai VAM Design Centerben. A jelenkori magyar kultúra hódolt a Nyugat előtt. LÁSZLÓ FERENC CIKKE.
Bozsik Yvette már több mint húsz éve megkerülhetetlen figurája a kortárs táncnak. Társulata (bár 1993-ban alakult) független együttesként most tíz éves, és ezt ünnepli az Egy faun délutánja, Bozsik Yvette korszakhatárt jelző koreográfiája is. 1997-ben Bozsik – amellett, hogy pimasz tiszteletkört kanyarított az eredeti Nizsinszkij-koreográfia mellé -, előre jelezte a nemi szerepek radikális megváltozását és az intimitás határainak elvékonyodását is. A Nemzeti Táncszínházban színre került, felújított előadás mintha visszafogottabb lenne, pedig csak annyi történt, hogy ami akkor radikálisnak hatott, ma már fel sem tűnik, annyira a mindennapok részévé vált. TÓTH ÁGNES VERONIKA KRITIKÁJA.