Látványos akció és veretes dikció kényes egyensúlyát hozza létre Szőcs Artur a miskolci társulattal, amikor Euripidész ma is érvényes gondolatait egy futófényekkel dekorált lebujban mondatja el. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.
Az előadás játéktere szcenikai műremek. A komplex, organikus látvány nyújtotta élmény, a szokatlan díszlet eleven, mozgékony színessége és gondolatisága részben kárpótolja a közönséget az egyéb erényekben szerény bemutatóért. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
A drámaírók szakmai műhelytalálkozójából Debrecenben színházi fesztivál lett. Igaz, a magyar drámák előadásainak fesztiválja. NÁNAY ISTVÁN BESZÁMOLÓJA.
A művészi maximalizmus két megvalósulásának, egy-egy radikális, önmagához végletes szigorúsággal hű, zárt formaelvnek: a zeneinek és a színházinak kellett találkoznia egymással ez esetben. S a végletek a végesben találkoznak is. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
Dosztojevszkij szenvedélyekben tobzódó, szerteágazó cselekményű nagyregényét bonyodalmas színpadra vinni. A mélyvilági indulatok magas-izzását életre hívni még annál is nehezebb. Nem is sikerült maradéktalanul a monstre előadásban. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.
A címben szereplő állítás magától Bodor Ádámtól származik, és ennek legalább két gondolatfutamot kellene elindítania abban, aki hallja-olvassa. SEBESTYÉN RITA ÍRÁSA.
A 174/B egy fontos, a közgondolkodást és a magyar társadalom állapotát jellemző ügyet helyez reflektorfénybe. Az előadás fő célja mégsem az igazságszolgáltatás, hanem az, hogy a néző – reflexszerű válaszok helyett – átgondolja, feldolgozza: megélje az igazság(ok)hoz vezető ut(ak)at. RÁDAI ANDREA ÍRÁSA.
Amikor egy régi magyar híradó hangja szólal meg, a fiatal színész egy második világháborús katonai parancsnok díszbeszédét mondja el, ideidézi a mesterkélt, hamis szóhasználatot, a harciasan recsegőre beállított hangot, de annyira érzékletesen teszi, hogy a szemünk előtt azonnal peregni kezdenek a díszmagyarba öltözött nemzetvesztők szürkés-karcos képei. FORGÁCH ANDRÁS ÍRÁSA.
Négy nap négy előadásáról számolok be a szegedi Thealter októberi, idén második születésnapját ünneplő kistestvérén, az U21 Plusz Fesztiválon látottak közül. Nem a Régi Zsinagóga hűvöse volt a fő ok, hogy mindegyik fináléba beleborzongtam. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.
Matkó Tamás néhány éve meghatározó figurája a fővárosi színházi előadásoknak. Dolgozott már a HOPPart Társulattal, a Szputnyikkal vagy a Katonában. És az Örkényben is, ahol a Peer Gynt zenéjéért Színikritikusok Díjára jelölték. RICK ZSÓFI INTERJÚJA.
Nem tudom, Jeles hogyan csinálja, illetve nagyon is tudom, de a tudásom mégsem elég ahhoz, hogy részletesen leírjam, és ha leírom, azzal még nem történt semmi: ez az előadás a maga történésében létezik, a leírástól függetlenül, pedig csak egy vizsgaelőadás. FORGÁCH ANDRÁS ÍRÁSA.
Talán sosem éreztem ennyire érvényesnek Fischer Iván ötletét, hogy a Mahler ünnepen kortárs szerzőktől rendel új művet. Melis László harmincperces darabja tökéletesen illett Mahler gigantikus szimfóniájához és szelleméhez. Pedig voltaképpen semmi közük egymáshoz. Vagy mégis? CSONT ANDRÁS ÍRÁSA.
A lemez kísérőfüzetét a jeles kortárs, Vidovszky László írta, és okos szavai nem csak pályatársa, Melis László gyötrelmeit ábrázolják, hanem általában is lefestik, milyen képtelen feladat ma „komoly” zenét írni. CSONT ANDRÁS KRITIKÁJA.