Az előző beszámolóban már érintettem a függetlenség kérdését, most van itt az ideje a kifejtésnek: a showcase soron következő három napján látható kilenc előadásból hetet budapesti független színházi csapatok készítettek. JÁSZAY TAMÁS BESZÁMOLÓJA, 2. RÉSZ.
Pörög a Hungarian Showcase, a százhúsz regisztrált külföldi vendég – szakújságírók, fesztiválszervezők, rendezők, producerek – szorgalmasan nézik a kiválasztott előadásokat, és még szorgalmasabban kérdezgetik az őket kísérő szervezőket, kritikusokat. CSÁKI JUDIT ÍRÁSA.
Először meglepődöm, aztán arra gondolok, hogy nem lesz ez így jó, végül pedig belenyugszom: ha egyszer ez a helyzet, akkor miért is kellene úgy tennünk, mintha minden rendben lenne a magyar kultúra háza táján? JÁSZAY TAMÁS BESZÁMOLÓJA, 1. RÉSZ.
Fénytől fokozatosan megfosztani egy színháztermet művészi és technikai értelemben sem különösebben nehéz. De nyolcvan percnyi vaksötét után okot, jogot, módot találni arra, hogy újra legyen világosság: hatalmas kihívás. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
Véleménye a nagy magyar valóságról, azon belül pedig a magyar egészségügyről mindenkinek van. Véleményünk egyfelől személyes élményeinkből áll össze, másfelől sztereotip rémtörténetekből. PUSKÁS PANNI KRITIKÁJA.
Olykor az igazság áttöréséhez éppen a plakatív tehetség, a furcsának, különösnek, marginálisnak a sémává emelése kell: a szabadságharchoz jól tüzelő, bejáratott poénokra van szükség. FORGÁCH ANDRÁS ELEMZÉSE.
A hétköznapi rutin, az unalom egyenlő a nemléttel, az új élet pedig szükségszerű veszteségekkel jár. Az átmeneti boldogságért mindig fizetni kell, az ár annál nagyobb, minél inkább elmerülünk benne. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.
A J. M. Coetzee regényéből készült legújabb Mundruczó-opusznak két fontos erénye van. Az első, hogy szorosan ragaszkodik az eredeti szöveghez, a második, hogy nagyvonalúan maga mögött hagyja azt. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.
Pintér Béla saját társulatával kérlelhetetlenül csinálja vészesen kortárs, a rögvalót végletesen el- és megemelt módon arcunkba vágó, különleges színházát. A legújabb Pintér-opus torokszorítóan vicces, kérdve kifejtő tanulmány a hazaszeretetről. MARKÓ RÓBERT KRITIKÁJA.
Nagyhajú, nagyszakállú, átszellemülten ágáló kocsmafilozófus fogadja, majd hosszú előjáték után egy másik pinceterembe invitálja a közönséget. Onnantól azonban ő lesz az, aki szeretne bejutni. Egy lakásba. Sokadik próbálkozásra szinte mindegy, kikhez. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
Sok ilyen súlyos drámát kellene játszani magyar színpadokon, hogy a múlttal való szembenézés végre megvalósulhasson. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.
A Divadlo Na zábradlí, Prága egyik legfontosabb színháza februárban minifesztivált rendezett Übü-hétvége címmel. Az esemény dátuma is sokatmondó; 1948 februárjának utolsó napjait számon tartja a történelmi emlékezet: ekkor ragadták magukhoz a hatalmat a cseh kommunisták. VLADIMÍR MIKULKA ÍRÁSA.
Az „egyik kutya, másik eb” képletű hatalmi játszmák drámai-színpadi regnálása az ezerkilencszázötvenes évek elején kezdődött, nálunk a hetvenes-nyolcvanas években tetőzött. De semmi jele, hogy a kérdéskörtől egyhamar búcsút kellene vennünk. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
A PanoDráma produkció újabb bemutatót tartott a Trafóban. Dokumentarista színházuk a tavalyi Jelinek-maraton után ezúttal is rasszista gyilkosságokról szólt. Alapos munka, ám a gonosz szellem a palackban bezárva maradt. SISSO ÍRÁSA.
A megtörtént eseményekből kiinduló, a valóságot mesébe oltó, a rejtőzködő költészetet, az (ön)ironikus groteszket és a brutális abszurditást ötvöző mű múltunkkal és jelenünkkel való szembenézésre késztet. NÁNAY ISTVÁN KRITIKÁJA.