Dinyés Dániel és Göttinger Pál Operabeavatóján oly felhőtlenül szórakozunk, hogy jószerint eszünkbe sem jut a kérdés: vajon tényleg rászorulunk bárminő beavatásra a Bohémélet kapcsán? LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.
A nulladik perc című előadás mintha egyszerre próbálna prózai opera és annak kritikája lenni, azonban egyik irányba sem tesz egyértelmű lépést, így biztosan csak azt tudhatjuk, hogy a 19. század óta sem rendezzük jobban a problémáinkat, és még a hasis is illegális. KISS LÓRÁNT KRITIKÁJA.
Ha elsőre tán félreérthető is, kezdjük ezzel: az a megrendítő és elérzékenyítő hatás, amelyet Benedek Miklós, Egri Márta és Gálvölgyi János közös játéka a közönségre gyakorol, nagyobbára független Aldo Nicolaj darabjának értékétől. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.
A megszületésük között eltelt három évszázad és a stílus is élesen elválasztja egymástól Henry Purcell barokk operáját, a Dido és Aeneast és Tom Johnson minimalista Négyhangú operáját, amit Göttinger Pál rendezésében párban mutattak be Szegeden. HOLLÓSI ZSOLT KRITIKÁJA.
Akár el is lehet süllyedni a felfordított iskolapadban, amikor Vera elsüllyedni szeretne. STUBER ANDREA KRITIKÁJA.
Az igazán nagy történeteknek van egy furcsa jellegzetességük: akárcsak a boldog családok, mind hasonlóak egymáshoz. NAGY KLÁRA ÍRÁSA.
Minden olyan ígéretesnek tűnik, mégis olyan nehezen indul. Nem segít sem a játék-, sem a nézőtér, a hangosítás is kifogásolható. Aztán amikor felkapcsolják a világítást, a leírt szöveg helyett az interakció és az improvizáció válik az előadást szervező elvvé, és minden a helyére kerül. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.
Ha színész van – minden van. Vagy majdnem minden. De még a nagyon jó színészeket is fárasztó nézni, amint egy mechanikusan összerakott színmű jeleneteit – egy teljes estén át – berregő helikopterek erejével próbálják fölemelni. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.
Nemrég szerződött első karmesternek a Budapesti Operettszínházba, s mi most zenéről, zeneszerzésről, az oda vezető útról és sok minden másról kérdeztük Dinyés Dánielt. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.
A nyolcvanas évek Magyarországának, budapesti mindennapjainak és mindenéjszakáinak kicsinyített mása került színpadra. E kornak is volt „szűrt levegője”. Ami Dés Mihály Pesti barokk (2013) című regénye emlékjelen-szűrőjén fennmaradt, azt Kern András szűrte tovább mai színdarabbá. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
Cziegler Balázs szerint a jó rendezőnek határozott elképzelése van, de nem nyomja el a tervezőt, vizuális kérdésekben feltétel nélkül hallgat rá, és képes rá alkotótársként tekinteni. PAPP TÍMEA INTERJÚJA.
Egressy Zoltán igazi profi színpadi szerző, tudja a mesterséget, de neki sem jön mindig ki a lépés. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.
Mit tehet egy író, ha alkotói és magánéleti válságba kerül, ráadásul úgy érzi, a véres valóságtól, a (füstölt)hússzagú élettől is eltávolodott? VARGA ANIKÓ KRITIKÁJA.
Az Ördögkatlan Fesztivál első látásra, a megnyitón ülve minden évben ugyanolyannak tűnik, de mégis más, a megszokott elemek mellett hozza a gyönyörködtető változatosságot és a meglepetéseket, ha másképp nem is, hát az ördögi időjárás vonatkozásában. OROSZLÁN ANIKÓ ÍRÁSA.
A leggondosabban összeválogatott színházi fesztiválokra is jellemző, hogy a valódi remekművek aránya eltörpül a tisztességesen elkészített, ám túl mélyre nem hatoló előadások mellett. A THEALTER ezen a téren is jobban teljesített, különösen a második három napon. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA, 2. RÉSZ.