Tudják-e például, hogy a magyarországi nemzeti színházak – plusz a budapesti Magyar Színház, lánykori nevén a Nemzeti – nagyjából 650 fős nézőteret mondhatnak magukénak? Ennél persze több ember fér el a Vígben, a Madáchban, az Operában és az Operettben – a „nemzeti színházi karakter” nem a legnagyobbságban jut kifejezésre…

Vagy gondolnák-e, hogy a színházjegyek árában szerte az országban nincs nagy eltérés: nagyjából 800 forinttól 2500-3000-ig terjed a skála, Békéscsabán, Sopronban és a budapesti Katonában is – leszámítva persze a szuperdrága produkciókat, ahol a felső határ nem épp a csillagos ég, hanem a 16 ezer forint, és ez nem a Madách Színház, hanem az Operaház legdrágább jegye… (A Madáchban nagyjából feleennyi. És van ennél drágább: a Művészetek Palotájában egy kapós koncertre a jegy akár 25 ezerbe is kerülhet.)

És ha hiszik, ha nem, a határon túli, illetve külföldi színházak között akad egy, amely az elmúlt évadban harmincegyszer játszotta el az egyik előadását Magyarországon, 2006 szeptembere és 2007 júniusa között. Szó szerint bejárta az országot a Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház, hogy Perkátától Ajkán, Sárosdon, a Szabó Dezső Katakombaszínházon, Nagyatádon és Sülysápon át minél több néző láthassa Wass Albert A Világ és a Vége című darabját.

Én ezt mind nem tudtam. Vagy nem gondoltam. Fogalmam sem volt róla, hogy van színház Kosdon. Nem tudtam, hogy van mesefesztivál Veszprémben. Azt hittem, hogy a politikai térkép átrajzolódásával eltűnt a Makói Operettfesztivál – de örülök, hogy jól tartja magát, nyilván a bevételből. Nem hallottam, hogy az örökifjú és energikus Gosztonyi János újabb kötetben publikálta kollégáiról szóló jellemzéseit. Lefogadom, hogy tuti vevőköre van Kalmár Tibor Sztárok és kutyák című könyvének: interjúk ebkedvelő művészekkel. Ebek és művészek, figyelem!…

De azt sem tudtam volna megtippelni, hogy az elmúlt évadban 723 bemutatót tartottak az országban – így legalább nincs lelkiismeret-furdalásom, mert napi kettőt még egy kritikustól sem lehet elvárni. Mindazonáltal a bemutatók listáját böngészve bizony szomorúan láttam, hogy erről-arról végleg lemaradtam. És örömmel láttam, hogy mennyi mindenhez volt szerencsém – vagy szerencsétlenségem.

Nehezen gondolok bele, hogyan is készült ez a kötet; az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet számos munkatársa dolgozott az adatok összegyűjtésén – a szerkesztő, Molnár Klára vezetésével -, aztán a szöveget „gondozni” is kellett, ezt az all-round dokumentátor-mindenes Taub Katalin végezte; és hely sincs felsorolni mindenkit, pedig illenék.

Az első fejezet a játszóhelyek felsorolása; méret, jegyár, repertoár, előadásszámok, bemutatók száma – utalással a bemutatólistára. Megtudhatjuk, hogy Magyarországon (Budapesten) az 56-os forradalom ötvenedik évfordulója körül celebrált ünnepség- és bemutatódömpingben és országos megrendülésben nagyjából hét és félezer ember volt kíváncsi Térey János és Papp András Kazamaták című darabjának Gothár rendezte előadására a Katonában… Hát erről is lehet gondolni valamit.

A további fejezetekben megtaláljuk a bemutatók listáját, a vendégjátékokat (nem meglepő, hogy a Katona és a Krétakör utazott a legtöbbet, az viszont igen, hogy milyen nagyon sok színház utazott még), az évad kitüntetettjeit és fesztiváljait (utóbbiból van vagy negyven, ki hitte volna).

Fontos – legalábbis színházzal foglalkozó ember számára fontos – a bibliográfia-fejezet, amelyben nemcsak a tárgyidőszakban megjelent színházi könyvek, hanem a drámakötetek, sőt, a publikált egyes drámák is szerepelnek.

Gondoltam, jó lenne tudni, mely szerzőket játszottak legtöbbször a színházak – tippem persze van: Shakespeare, Moliére, Csehov -, de szerző szerinti bontás nincsen. Így csak arra csodálkoztam rá, hogy három-három előadás is készült a Magyar Elektrából, A windsori víg nőkből, a Szentivánéji álomból, a Lear királyból, a Koldusoperából, a Három nővérből és A revizorból (!). Nem a Hamletek ideje ez – a kizökkent időt csak két társulat mutatta be…