Színházak Éjszakája. Ez a két szó jó pár éve már csak a nevében jelent tényleges éjszakát, a programok zöme éjfél előtt véget ér. Persze, azért azt is tegyük hozzá, hogy sok helyszín már délutántól, egyes teátrumok délelőttől látogathatók. 

 

Így volt ez a Színművészeti Egyetemen is, ahol idén másodszor rendeztek rögtönző maratont. Az igazán elszántak még ebéd előtt beugorhattak improvizálni, vagy csak nézni a játszókat. A Várkonyi teremben ugyan hallani lehetett, ahogy az eső kopog odakint – ritka mostoha időjárás volt ezen a szombaton -, de igazából senki sem erre figyelt. Aki belecsöppent az Imprómaratonba, az garantáltan végigröhögte, meg szurkolta az abszurdabbnál abszurdabb helyzetkreálmányokat. Láthatta, hogyan válik húsz másodperc alatt a fiát bénán csajozni tanító apából menő reklámügynökség-tulajdonos, aki nem győz levakarni magáról egy gátlástalanul törtető jelentkezőt. Vagy azt, hogy hogyan kerülünk pillanatok alatt egy laktanya feszes parancs-világából egy általános iskolai órára. Vagy cukrászdából balett-terembe. Hogy hogyan lesz az idegesítően nyafogó kislányból buja szexdög, aztán aggódó anyuka. A résztvevők átlagéletkora… na, olyan idén sem volt. Viszont, akikkel én találkoztam, kivétel nélkül újráztak: tavaly már jártak itt, és függők lettek. Nagy tolongás és tömeg, ami esetleg megölhette volna az egészet, nem volt. Éppen elegen voltak, kellemesen elegen.

 

A Trafóban a szentesi Horváth Mihály Gimnázium drámatagozatosai nyitották a délutánt, Esterházy Péter Fuharosok című művével. Itt már volt némi kavarodás az előtérben, hogy ki regisztrált előre és ki nem, de végül mindenki bejutott a Klub termébe, ahol vízcsobogás és három hason fekvő lány fogadott bennünket, arcukat elrejtette lelógó hajuk. A minimalista díszlet a pici játszótérbe maximálisan beleillett: a fehér leplekkel letakart háttér, a sötét lejtő, a faasztal, a piros lavór, minden. Esterházy archaikus nyelvezete, a néhol fizikai színházba ágyazott, balladai színezetű megrontás-történet, Zsófika – Kiss Helga – szisztematikus megszentségtelenítése, a három fiú – Pribelszki Norbert, Virág Barnabás, Baranyi Csanád (a tragikus véget érő Bolondka szerepében) – képviselte nyers férfierő brutális egyszerűsége, és a nők – Kovács Vecei Fanni, Lakatos Gabriella – “túl vagyunk rajta”-féle együgyű belenyugvása a fiatal játszók tolmácsolásában tökéletesen készítette elő az azt követő felolvasást. A szentesi diákelőadással ugyanis nem ért véget a nemrég eltávozott író előtti tisztelgés: az Ugorgyunk! Társulat szemezgetett Esterházy műveiből. A szentesi vonal itt is érvényes maradt: a társulat tagjai egykor mindannyian a Horváth Mihály Gimnázium diákjai voltak.

 

Elhagyva Ferencvárost, a Nagymező utcában felállított színpadon és kivetítőn az Operettszínház színészei szórakoztattak: volt műsor, musicalslágerek, meg nyereményjáték népes hallgatóság előtt, míg száz méterrel odébb – átverekedve magát a más apropóból lezárt Andrássy úton hömpölygő tömegen – a Radnóti repertoárjának ismeretéből vizsgázhatott a színházszerető. Köztük akadt olyan is, aki véletlenül szembesült azzal, hogy most van a Színházak Éjszakája, és ha már így esett, gyorsan szerzett egy karszalagot.

 

A Radnótiban nemcsak a már játszott darabok kerültek előtérbe: a küszöbön álló bemutató, a Vecsei Miklós Hasi nevével fémjelzett Bulgakov-átirat, az Iván, a rettenet című társasházi sci-fi próbájába is belenézhettünk. A zsúfolásig telt nézőtér ifj. Vidnyánszky Attila rendező instrukciónál jobban csak Petrik Andrea one-woman-show-ján szórakozhatott jobban. A rendező azt a jelenetet szedte ízekre, amelyben Anaida Mihajlovna, a filmszínésznő feleség bevallja urának, az időgépét buheráló Szergej Tyimofejevnek – Rusznák Andrásnak -, hogy mást szeret. A plakátnő, a "múvisztár" egoista manírosságát és a civil nő esendően esetlen gesztusait játszatta Petrikkel, hol gyorsabb, hol lassabb váltásokkal, sok-sok (el)túlzással. Étvágycsináló volt a javából, nem egy irányból hallottam a nézőtéren, hogy ott és akkor született meg az elhatározás: „ezt mindenképpen megnézzük majd”.

 

A Katonában a délelőtti mesélést – Kiss Eszter olvasott fel Roald Dahl A barátságos óriás című regényéből – szocio-program (egy hevesi községben indult civil felzárkóztatási projektről), majd pályaválasztási tanácsadás (öltöztető, ügyelő, színpadmester, kelléktáros és művészeti titkár témakörben) követte, de a nap fénypontja a rendhagyó tapsrend-antológia volt, a színház jelenleg futó – majdnem! – összes előadásából. Öltöztetői bravúr a javából. A három alkalommal lejátszott csaknem egy órát Kocsis Gergő mint játékmester vezette fel és tartotta végig kézben. A nézőtér tényleg alig pihenhetett, a tenyereknek legfeljebb a képzeletbeli függöny legördülte előtti egy-két perc adott nyugalmat, amíg a zárójelenetek utolsó mondatai elhangzottak. Egyvalaki miatt azonban, vöröslő tenyér ide vagy oda, egyértelműen a leghangosabban és legőszintébben szólt a taps: A nép ellensége tapsrendjénél – hónapok óta először – végre újra megjelent a színpadon Kulka János.

 

A tapsrend-repertoárból kimaradt többek között a Harper Regan kávékavargatós, pizsamás záróképe, a Részegek utolsó pillanatai és az Ahogy tetszik vad tánca is. De táncból azért így sem volt hiány, hiszen mi mással zárulhatott volna e rendhagyó "előadás", ha nem a Két Korea újraegyesítésének Szécsi Pál "Távollétére" rázásával. A nézőtáncoltatás ezúttal is megvolt, sőt, az utolsó taktusokra már az egész társulat a színen volt, öltöztetőstül.

 

A kulisszák mögé is beleshetett, aki akart, beszélgethetett alkotókkal, vagy „csak” elkaphatott egy-két előadást, egyetlen karszalaggal, egyetlen nap alatt. Hogy közelebb hozta a színház világához a nem színházfüggőket? Reméljük. Hogy tudott-e újat mutatni a színházba járó keménymagnak a Színházak Éjszakája? Reméljük. Hogy elrettentett-e bárkit is a további teátrumi vizitektől? Aligha. Úgyhogy jövőre, ugyanígy, ugyanitt.