Svájc tavalyi Oscar-nevezettje, A kör fő érdekessége, hogy a dokumentum- és játékfilm hibridje. Hagyományos, igaz történeten alapuló mozi lenne, ha nem szakítanák meg dokumentumfilmes képek és beszélő fejes interjúk. A két különböző stílusú szcéna közül a játékfilmesből kapunk többet, és a színészi alakítások, valamint a rendezés minősége is fölé emeli e jeleneteket a dokuk rekonstrukcióinak. Viszont vérbeli játékfilmnek sem nevezhetjük, hisz valós történelmi események, valamint két életút dramatizált, de nem fikcionalizált változatát látjuk. A hibrid stílus illik a cselekményhez, mely egyszerre figyelemreméltó megtörtént eset és tökéletes szerelmi történet. A  film A kör nevű, pionír svájci melegmagazin születését, majd bukását mutatja be, ezen belül viszont két férfi románcára koncentrál. Őket láthatjuk hús-vér valójukban a dokumentumfilmes jelenetekben, miközben fiatalkori önmagukat színészek alakítják.

Hogy mitől tökéletes ez a love story? A két férfi háttere gyökeresen különböző: egyikük alacsony származású, de nyíltan meleg transzvesztita, másikuk burzsoá értelmiségi, aki még családja előtt is titkolózik. Svájc törvényeinek és a magazint kiadó szervezetnek köszönhetően románcuk szárba szökken, de idővel egyre több a bonyodalom. A homoszexualitás ugyan nem volt büntethető Svájcban, de mint kiderül, a homofóbia sem: több meleg férfit is meggyilkoltak, ám a hatóságok futni hagyták az elkövetőket, és az áldozatokat hibáztatták. Ha egy ilyen tiltott románcot játékfilmben látunk, giccset kiáltunk, de itt mindez végig hiteles, amire a dokumentumfilmes szcénákban látható agg házaspár az élő bizonyíték (ők voltak Svájc első hivatalos melegpárja). A műfaji követelményeknek megfelelő cselekmény fontos ügyet visz közelebb a nagyközönséghez. A játék- és dokumentumfilmes szcénák szerkesztésében sincs hiba: ami csak az interjúalanyok szájából hiteles, azt onnan halljuk, ami vizuálisan látványos, azt színészek jelenítik meg.

A kör a legtöbb fontos svájci díjat elvitte a Háború elől, kivéve a legjobb operatőri munkáért járót. Amit nehéz is elvitatni e filmtől, hisz főként lendületes hosszú snittek alkotják, melyek ráadásul nem elsősorban látványosak és virtuózak, sokkal inkább realizmust teremtenek és az elmesélt történet szolgálatában állnak. Sőt, aki szép fényképezésre vágyik, kerülje ezt a filmet: a kamera könnyedén követi és legyeskedi körbe a színészeket, de az operatőri munka nyers és spontán is egyben. Ami illik a cselekményhez, a film hősei ugyanis fiatalkorú bűnelkövetők, akik ráadásul sportból keresik a bajt, a kameramunka így az általuk kiélt erőszak intenzitását és adrenalinját adja át. Láttunk már ifjúsági bűnfilmeket, de ilyet még aligha: ez a történet ugyanis egy diszfunkcionális családról szóló drámaként nyit. A labilis, sérülékeny Matteo anyja és apja között őrlődik: előbbi kényezteti, utóbbi viszont keményen bánik vele.

Miután a fiú összerúgja velük a port, egy hegyvidéki tanyára száműzik dolgozni. Ami nem bizonyul jó ötletnek: a tanya alkoholista tulajától ugyanis átvette a hatalmat egy oda korábban száműzött, szintén problémás fiatal, aki ráadásul befogadott két csavargó tinit is. A trió aztán tényleg férfit farag Matteóból, de nem egészen úgy, ahogy a szülők elképzelték, és a végeredményben nincs köszönet. Válogatott testi-lelki kínzásokkal avatják pótcsaládjuk teljes értékű tagjává, majd rendszeresen alászállnak a városba, ahol modern barbárokként fosztogatnak. A film következetes saját belső logikájában, a fiatalok A legyek urát idéző disztópiája ugyanis gyorsan felemészti önmagát, az alkotás mondanivalója viszont univerzális és aktuális is. Ezek a fiatalok úgy menekülnek a modern világ miriád kihívása elől, hogy visszatérnének a természetbe, visszautaznának az időben, ez azonban zsákutca, és különösen katasztrofális következményekhez vezet, ha az idősebb generáció is idejétmúlt módszerekkel keresi a gyógyírt gyerekeik zavaraira.

Az osztrák Superworld alighanem a legkülönösebb darab a Szemrevaló kínálatában. Kezdetben úgy tűnik, címe ironikus utalás arra, hogy a hősnő egy szupermarketben dolgozik, és negyvenes évei végét taposó családanyaként világa minden, csak nem szuper. De mint kiderül, a cím a természetfeletti világára vonatkozik, a nő hangokat hall, mégpedig magától Istentől. A hangokat mi, a nézők nem halljuk, mindez csak fokozatosan derül ki a film első harmadában, amit épp ez a rejtély működtet. A nő furcsán kezd viselkedni, az okot azonban nem tudhatjuk: ez lehet pszichés zavar és szellemi leépülés is. Karl Markovics rendező minimalistán, enigmatikusan, képekkel vezet rá minket a megoldásra.

Az expozíciót követően pedig eljátszadozik a rendhagyó alapötlettel: megtudjuk, miről beszélget a hősnő Istennel, és a misztikus pszichothrillerből egyszerre egzisztencialista és szatirikus fantasy kerekedik. Végül pedig félreértések vígjátékába fordul a film, melyben a nő szeszélyes viselkedése családja életét is felforgatja. A drámai ív sem hiányzik a történetből: az áldás eleinte átoknak bizonyul, de végül a deus ex machina mégis megváltást hoz a hősnő számára, hisz felhívja magára családja figyelmét, ami újra felélénkíti közös életüket. A történet abszurditása nem tesz jót a dramaturgiai hatásának, de ezt a rendező éleslátó realizmussal kompenzálja. Számos filmet láttunk már férfiak életközépi válságáról, a nőkéről viszont annál kevesebbet. Nem csoda, hisz e film tanúsága szerint ez inkább depresszióval jár, mint kalandvággyal. A direktor életszerű képekkel és párbeszédekkel mutatja be, hogy a nő élete örök munka: amikor végez monoton műszakjával a boltban, mosás, főzés, takarítás várja, férjét és gyerekeit pedig mindez hidegen hagyja. A gyenge lábakon álló alapötletet ráadásul következetes képi világ is ellensúlyozza, elég például az Isten nézőpontját imitáló, magasból fényképezett totálokra gondolni.

A három film egyaránt szociálisan érzékeny és realista, de közben vizuálisan dinamikus és esszenciális filmélményt nyújt. Így lehet csak igazán közel vinni a valóságot a nagyközönséghez.