A Szegedi Szimfonikus Zenekar

Nem elengedhetetlen persze, hogy egy hangverseny műsora tematikus legyen, hogy az elhangzó zeneszámok stilárisan vagy témájukat illetően feltétlenül kapcsolódjanak egymáshoz. De az ember már csak olyan állatfajta, hogy szereti kutatni az összefüggéseket. Nos, elvileg akadt ilyen is: Madarász Iván művét, az Egy történet fejezeteit, mint a szűkszavú féléves műsorfüzetből megtudhattuk (a Művészetek Palotája, sajnos, ezúttal nem készített szokásainak megfelelő, igényes programfüzetet az adott eseményhez), Szomory Dezső Sába királynője című drámája ihlette. A tematikus összefüggés azonban nem ihletett stiláris összefüggést. Ilyesmire persze nem is nagyon számíthatott, aki akár életében csak egyszer is hallott már Madarász Iván-kompozíciót: míg Goldmark zenéje teljesen romantikus, addig Madarászé – szakértelmem hiányát próbálom negatív jellemzéssel pótolni – nem az. Nem is találta meg az utat a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet szolid félházzal megtisztelő közönséghez: néhány hallgató a szünetben meglehetős dühvel kommentálta, minek egyáltalán modern darabokat műsorra tűzni. Visszakérdezhetnék: miért kell eljönni egy olyan koncertsorozat egyik állomására, ahol minden alkalommal deklaráltan elhangzik egy kortárs kompozíció – ha egyszer nem vagyunk elég nyitottak, hogy befogadjuk a romantika utáni muzsikát? A kérdés költői, az eredmény szomorú: udvarias taps a szerzőnek és a megsüvegelendő teljesítményt nyújtó előadóknak, akik közül a nehéz szólamait meggyőző biztonsággal éneklő Vaszy Viktor Kórus teljesítményét kell elsősorban kiemelni.

Gyüdi Sándor

A koncert élén elhangzó Goldmark-operarészlet, a Sába királynője nyitányának előadása előtt értetlenül álltam. Nem mintha baj lenne magával a kompozícióval, sőt: meggyőződésem, Goldmark életműve, ha nem is emeli a komponistát a legnagyobb zeneszerző-zsenik sorába, mégiscsak olyan minőségű, hogy nem érdemli meg a mellőzöttséget, amiben az utóbbi időben része van. A Sába királynője példának okáért – ami utoljára kilenc éve hangozott el Magyarországon, egy szegedi és egy budapesti koncertelőadás keretében, épp a Szegedi Szimfonikusok közreműködésével – pazar zene: a szerzővel kapcsolatban sűrűn emlegetett eklekticizmus persze tetten érhető benne, de feltűnő az is, hogy Goldmark nem csak összefoglal (az általában emlegetett olasz-francia hatások mellett nagyon is érzékelhető Wagner inspiráló jelenléte már a nyitányban is), de – csak egyetlen példát említve – áttört hangszerelésével meg is előlegez olyan népszerű századvégi zeneszerzőket, mint Jules Massenet. Más kérdés, hogy a Sába nyitánya egyáltalán nem való koncertre. Elsősorban azért, mert nem nyitány, hanem Vorspiel, azaz Előjáték: nem önálló előadási darabnak is alkalmas tartalmi összefoglalás, hanem egyetlen hangulati árnyalatot megelőlegező, nyugodt hangvételű zenekari darab, karakteres lezárás nélkül. (A kettő közötti különbséget nagyon pontosan érezte Richard Wagner, aki saját műveivel kapcsolatban következetesen meg is különböztette a két megnevezést.) Élvezettel hallgattuk a zenét (a zenekar, ahogy kilenc évvel ezelőtt, most is szépen játszotta), de az előadásnak hiába lett vége, a darabnak minden logika szerint folytatódnia kellett volna – az opera első jelenetével.

Illendő lenne immár, hogy érdemben szóljak a zenekar teljesítményéről is – ennek megítélésére leginkább a műsort záró Alpesi szimfónia, Richard Strauss monumentális szimfonikus költeménye adott módot. Megelőlegezve az ítéletet: a zenekar tisztesen helyt állt az előadásban, szolid, de nem kiemelkedő teljesítményt nyújtva. A darab értelmezésének két útja ismeretes: az egyik szimfonikus képeskönyvként értelmezi a művet, a zenekari hangfestés zsenialitását hangsúlyozva a mondanivaló állítólagos sekélyességével szembeállítva. A másik a reggeltől estig, a sötétségtől a verőfényen át a sötétségbe tartó művet az életút allegóriájaként értelmezi (párhuzamba állítva Bartók Kékszakállújával és Debussy Pelléasával), ily módon filozófiai jelentőséget tulajdonítva annak. A mostani előadás igazából egyik, a műben rejlő lehetőséget sem tudta megvalósítani: a szimfonikus képeskönyv-jelleghez hiányzott az amúgy pontosan, összeszedetten, néhány fővárosi társukat is megszégyenítő koncentrációval játszó zenekar játékának színessége. Amit hallottunk, szép, de egyszínű előadás volt: az árnyalatok, az igazi gazdagság hiányoztak belőle. Ugyanakkor nem sikerült megtalálni a mű filozófiai mondanivalóját sem, de ebben nem annyira a zenekar, mint inkább Gyüdi Sándor a ludas: a karmesteri értelmezés ezen az estén nem terjedt túl a zenei folyamatok kontrollálásán, az előadás biztonságos levezetésén. S míg a betanítói munka igényességét örömmel nyugtázom, a karizmatikus dirigálás terén mégis bizonyos hiányérzetemnek vagyok kénytelen hangot adni.

Mindamellett soha rosszabb hangversenyt. A Szegedi Szimfonikusok teljesítménye több figyelmet is megérdemelt volna: legalábbis egy teltháznyit bizonyosan.