Szakcsi Lakatos Béla (Fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Szakcsi Lakatos Béla a ’60-as évek vége óta megkerülhetetlen figurája a magyar jazz szcénának. A fusion stílus egyik hazai úttörője volt, bejárta a földet (szerény kalkulációm szerint többször is), olyan világhírű muzsikusok adták-vették a kilincset mellette, mint Frank Zappa és John Patitucci (hogy csak két korszakalkotó művészt említsünk az impozáns sorból). Díjai, kitüntetései jószerivel megszámlálhatatlanok. Írt musicalt (évtizedekkel a világzene kifejezés elterjedése előtt ötvözte a cigány folklórt és a műzenét) és balettet, a jazzen kívül otthonosan mozog a klasszikus-, kortárs- és népzene világában is. Játékában mindezekből következően a legkülönfélébb hatásokat fedezhetjük föl; Chick Coreától egészen Ligeti Györgyig. Szakcsi elemez, ötvöz és teremt – hol hónapok munkájával, hol pedig a pillanat hevében. Felesleges is volna tagadni: ő bizony egy élő legenda ma már. És legutóbbi koncertlemezével is bizonyítja, hogy rászolgált e csöppet sem túlzó titulusra.

Az album egyrészt sokadszor demonstrálja, hogy Szakcsi az ájulásig unt sztenderdeket is képes közhelyektől mentesen tálalni, még ha számomra – az elvitathatatlan minőség dacára – olykor kissé formagyakorlat íze is van mindennek. Miles Davies örökérvényű Blue in Greenjének letisztult poézise ugyanolyan természetességgel születik meg kezei alatt, mint a Body and Soul – a szokottnál talán valamivel szentimentálisabban kibontott – balladája. Bár a kitartott hangok (a zongora akusztikai sajátosságából adódó) hiánya nem segíti a fődallam megéledését egyik esetben sem, de itt nem is ez a cél, ez egy másik iskola, melyben a legtöbb jazzista bizony utóvizsgázni kényszerülne. Az előadói szabadság hullámaiban való habfürdőzés legszebb példája az albumon szerintem a Stella by Starlight elragadó játékossága, s persze a Blues for Budapest címet viselő improvizáció. No de ez utóbbi aztán már tényleg csupán formagyakorlat, leginkább a közönség örömére persze. Ez volna a korong egyik, mondjuk úgy: mainstream jazz arca.

Nekem azonban nagyobb élményt jelentettek azon darabok, amelyekben Szakcsi a kortárs zenével kokettál. Valójában nem is flört ez, hiszen esetenként az affér szereplői el is hálják a nászt. Ilyen az Eötvös Péternek dedikált Hail/Jégeső, melynek valószerűtlenül precíz ritmikai virtuozitása s a futamok már-már provokációszámba menő sterilitása Conlon Nancarrow gépzongora-etűdjeit idézi. A tétel ajánlása annyiban találó, hogy Eötvös és Szakcsi mondhatni egymás inverzei. Mármint abban a tekintetben, hogy Eötvös minduntalan a jazz és a zenei eklektika felé kacsint (ő is dolgozott Zappával például), Szakcsi pedig a kortárs zene bűvöletétől képtelen szabadulni. Hősünket egyébként Eötvös Le Balcon című – helyenként erősen jazzes – operájának témái már korábban is élményteli rögtönzésekre indították.

A lemezt nyitó Hungarian Intervals (Magyaros hangközök) leginkább egy merész zenei gondolatkísérlet, hogy ti. milyen lett volna, ha Bartók kitanul jazz-zongoristának. A végeredmény egyszerre mélyen autentikus és tökéletesen eredeti, az album egyik nagy pillanata. A csúcspont azonban mégis a Kurtág Györgynek dedikált I Don’t Know What Key I’m In And What Notes I’m Playing (Nem tudom milyen hangnemben vagyok és milyen hangokat játszom). Azonban itt nem csupán Kurtág szelleme van jelen; felsejlik még a XX. század második felének megannyi új utakat kereső „vad géniusza”. Jean Barraqué egyedi szerializmusa, Giacinto Scelsi szintén improvizáció útján születő zongoradarabjainak svungja, Kaikhosru Shapurji Sorabji maratoni műveinek atonális hömpölygése, Pierre Boulez látszólagos aleatorikussága, sőt nekem még a mostanság alkotó ausztrál Chris Dench is eszembe jutott. A „szerzeményben” a motivikus gesztusok rapszodikus váltakozása tulajdonképpen a teremtő őserő – ha nem is végső, de pillanatnyilag mindenképp megsemmisítő – diadala a klasszikus formanyelveken.