Balesetek sorozata üldözte a szereplőket – rendszeresen elment a hangosítás, ráadásul a darab vége felé leszakadt a nézőteret borító árnyékoló és derűsen lengedezett a szélben –, ám a kiskorú közönség még csak ki sem zökkent a meséből (és a műszak becsületére legyen mondva, sebesen orvosolták is a problémákat). De hogy egyik hiba sem volt végzetes, az elsősorban Presits Tamás, alias Gulliver lélekjelenlétén és lehengerlően derűs, nyugodt attitűdjén múlt, amivel komótosan végighajókázott ezen a kissé viharos délelőttön.
 Jelenet az előadásból |
Pille Tamás rendezésében Swift politikai szatírája alaposan, talán túlságosan is megszelídül, átformálódik, leegyszerűsödik. Nagyon kevéske marad meg az eredeti társadalmi gúnyrajzokból, ami viszont hangsúlyossá válik, az a nézőpontok felcserélhetősége, esetlegessége. Ebben az előadásban úgy tűnik, mintha a lilliputiak és az óriások egymás tükörképei lennének, még az egyes figurák jelmezei is visszaköszönnek: Koós Iván aprócska lilliputi bábjainak és Bródy Vera maszkos óriásainak szín- és formavilága is hasonló, csak viszonyítás kérdése, hogy óriás-e vagy törpe valaki. Az óriások hatalmas, különféle alakú, fonott kosarakat viselnek a fejük helyén, mulatságos gólemekként téblábolva a színpadon, pszeudo-kubista külsejük derűs párhuzamban áll a Koós Iván tervezte lilliputi bábok mértani fegyelmével. Lilliputban egyedül Gulliver jelenik meg emberként, a picurka bábokkal szinte legózva, míg az Óriások földjén vele (azaz hasonmás-bábjával) babáznak a nagyok. Gulliver hetykén lefitymálja a törpéket, őt viszont az óriások veszik semmibe: lám-lám, a nagyobb, az erősebb pökhendisége milyen illuzórikus alapokon nyugszik. Törpe-e az ember vagy óriás, szolga-e vagy úr – ezek valóban fontos kérdések.
 Bródy Vera maszkos óriásainak egyike (Forrás: szabadter.hu) |
Lénárt Lászlónak, a zenés betétek szövegírójának Swift kíméletlen és szarkasztikus humoránál jóval szelídebb adatott, de a dalok szövege viszonylag szellemesen reflektál a bábok jellegzetességeire: az Óriások földjén járva például a fonott kosarakra emlékeztető maszkokra rímelnek a poénok. A kitalált neveknek is van bájuk, például Hisztéria de la Frász, az óriások királykisasszonya lesz az, aki a politikai intrikákba bonyolódó főhőst végül megmenti. Nem is akárhogy: a teljes udvart keleti sportokat sértegető rúgásokkal teszi harcképtelenné, őkirályi anyukáját szende „Bocs, Anyu!”-felkiáltással gáncsolja el.
Gulliverként Presits kizökkenthetetlen kedéllyel szeli a hatalmas, babakék anyag verte hullámokat, mackósan dalolászik, és rettenthetetlenül gázol át mindenféle udvari szövevényen, miközben mindent megtesz, hogy a gyerekek megszeressék – ez nem nehéz, hiszen szinte „szólózik”, csupán bábok és személytelen, maszkos színészek konkurálnak vele. Az viszont egy kicsit túlzás, hogy az előadás szereplői visszakereshetetlenek, minden szerepre legalább két szereposztás jut, de nincs jelölve, kit látunk éppen, ki mozgatja a bábokat és ki rejtőzik a böhöm maszkok alatt. Így a levegőbe nehéz bárkit is dicsérni, pedig lehetne.
Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008