 A Svetilen Énekegyüttes |
Nem pravoszláv egyházi énekeket, hanem olyan dalokat, amilyeneket a vándorszerzetesek énekeltek évtizedes vándorlásaik során, ünnepekkor a házak belső udvarán, a csűrök előtt. Az orosz vallásos hagyományhoz ezek az énekek legalább annyira hozzátartoznak, mint az ikonok vagy a sztarecek. Az 1989-ben alakult Svetilen nem hagyományőrző együttes, számukra ez a dalkincs élő, azért éneklik dalaikat, amiért a régi vándorló énekesek: az Istenszülő anya és Krisztus dicsőségére, saját és a hallgatók lelki üdvéért. Ez derült ki október 11-én este a Nagyboldogasszony Ortodox Székesegyházban rendezett koncertjükön is. Mert az együttes valamennyi tagjának minden lélegzetvétele, minden megszólalása ezt látszott igazolni. A tagok öltözködése, viselkedése, de még haj- és szakállviselete sem hagyott kétséget: az együttes valamennyi férfi tagja bizony úgy nézett ki, mint az óorosz képeken Krisztus. A nők a Repin-képek bojárnőit idézték. Mindannyian visszafogottan gesztikuláltak, csak a kezük emelkedett, ha az utolsó frázisokhoz ért a dal. De mintha ezzel a mozdulattal megemeltek volna engem is, mintha a liturgia egyik legfontosabb zsoltárának sorait idézték volna: emeljétek fel a szíveiteket.
Nem tudtam kivonni magam e mozdulatok hatása alól: minden dal végére olyan nyugalom szállt meg, mintha nem is koncerten lettem volna, hanem zavartalan tengerparton, hosszú, rezzenéstelen órákon át. Ezért is éreztem azt, hogy kivételesen nem lehet célom az elhangzott dalok és az énekesek teljesítményének elemzése, mert ahogy kevés köze van az elhangzott daloknak az európai dalokhoz, mondjuk, Schubert dalaihoz, kevés köze lehet egy a Svetilenről szóló recenziónak is egy kontemplatív zenehallgatótól megszokott recenzióhoz. Az élmény nem a hagyományos koncertélmény. Nem vártam a megszokott hatásokat, és nem is lenne helyénvaló dicséretképpen azt írni, hogy a koncert nagyszerű volt, vagy megejtő, lenyűgöző. Elragadó volt, ahogy a nagy orosz filmek, Tarkovszkij, a grúz Tengiz Abuladze filmjei, vagy a Rubljov-ikonok.
 Nagyboldogasszony Ortodox Székesegyház |
Bár a vándorénekesek számos néptől és kultúrától tanultak dalokat, vagy éneklési technikát, mégis, ezek a dalok – vélelmem szerint – ahhoz az ősi ortodox hagyományhoz kapcsolódnak, amit hészükhazmusnak hívnak. A hészükhai görög szó a lélek nyugalmát jelenti: ha nem is minden dal, de a többségük ezt a nyugalmat volt hivatott közvetíteni, vagy másképpen, ennek az elérésére törekedett. Arra, hogy ez a szent, és az orosz mezőket felidéző nyugalom szállja meg a hallgatókat, az otthonaik előtt ácsorgókat, azokat, akik e dalok után szélnek eresztik a ketrecekből – húsvét táján – a galambokat. Bár sokféle hatás érződött a dalokon – a Péter apostol elmerülésről szóló ballada kromatikája egyenesen a romantikát idézte – a megszólalás mindvégig tömbszerű, semmiféle más énekstílushoz nem hasonlíthatóan testes, zengő volt. A bolgár és doni kozák hagyományból született dalok harmóniája egyszerűbbnek tűnt, mint az óorosz énekeké, melyek közt voltak igen merész, nagy fegyelmet követelő darabok is. Így a Dávid 137. zsoltárára íródott (Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk) nem basszushanggal ért véget, hanem egy szekundakkorddal, s ez a zárlat – a hagyományos európai megközelítés szerint – bravúros, már-már vakmerő volt. Néhány dal az Istenszülő ikonjáról íródott, vagyis közvetlenül a XV. századi daléneklési kultúrához kapcsolódott, némelyiken a monostorok éneklési kultúrája hagyott nyomot, de a dalok többsége XIX. századi volt: ez a zarándoklatok kora. A nagy orosz hitvallóké, azoké, akik Optyinába gyalogoltak el (vagyis mások mellett Gogolé, Tolsztojé, Szolovjové, Dosztojevszkijé).
Ebből a századból származik A zarándok elbeszélései, ez a szüntelen imádkozás titkát kereső vándorról szóló könyv, ami az amerikai Salingerre (Franny és Zooey) ugyanúgy hatással volt, mint a magyar filmrendezőre, Szaladják Istvánra. Ő ugyancsak elragadó filmet készített egy zarándokról (Madárszabadító, felhő, szél címmel), nem meglepő módon épp olyan népénekeket használva fel a filmhez, amilyeneket a Nagyboldogasszony Ortodox Székesegyházban hallhattam.
Kapcsolódó cikkünk:
Csont András: Kicsit sok / Szokolay Balázs koncertje
Kolozsi László: Az oxfordi fiúk / New College Choir Oxford