Esztétikai elemzésben kizárólag a referenciális utalásokat keresni, legyen szó akár festményről, akár fotográfiáról, meglehetősen avítt vonás. Más szakma képviselői számára ugyanakkor épp a valóságra vonatkozó adatok a lényegesek, a történész pedig egy ilyen embertípus. A képeket elsősorban kordokumentumként, egy adott időszakra, helyre, történelmi kontextusra vonatkozó információhalmazként kezeli. A fotográfia pedig, mint afféle árulkodó, megfejtésre váró szemtanú, ideális alapanyagot jelent az efféle vizsgálódásokhoz, hiszen elfogulatlan tekintete mindent rögzít, ami a nap alatt van. A gond csupán az, hogy a történészek ritkán értenek olyan mélységben a fotózáshoz, mint a művészettörténészek (akiknek pedig nem a referenciális olvasatok gyártása a legfőbb feladata), így nehezen képesek szóra bírni a képeket. Stemlerné Balog Ilona ezt a hiátust igyekszik befoltozni. A Történelem és fotográfia célja nem pusztán annyi, hogy egy újabb csilli-villi, masnis képeskönyv legyen a karácsonyfa alatt, hanem társtudományokat közelítő, interdiszciplináris kézikönyvként szeretne funkcionálni.
Az elmúlt évek történelemmel foglalkozó könyvtermését mustrálgatva feltűnhet, hogy majd minden esetben gazdagon illusztrált, esetenként kifejezetten képek által mesélő kiadványokkal találkozhatunk. A szerző a bevezetőben kiemeli, hogy míg korábban a komoly munkák inkább elhatárolódtak a népszerű képeskönyvektől, és csak nagyon ritkán közöltek fotókat, addig manapság a kép‒szöveg arány radikálisan átalakult. A mesélés szerepét a képek vették át, a szöveges részek leginkább a narratíva kibontását, az összefüggések megvilágítását szolgálják. Stemlerné Balog Ilona a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának munkatársa, emellett több mint tíz éve oktat az ELTÉ-n. Könyvében leginkább azokat a szempontokat veszi sorra korról korra, amelyek alapján egy történész „megszólaltathat” egy fényképet, vagyis hasznára lehet kutatásaiban.
A fotó kordokumentumként való kiaknázását elsősorban a „mikor készült” kérdés mentén tárgyalja a könyv, amihez a technikai, a fotózás funkcióját érintő és a viseletre vonatkozó szempontok alapján jutunk. Korról korra haladva veszi hát végig a hogyan?, mi célból?, kik? és kiket? fotóztak kérdéseket, végigrobogva Magyarország történelmén az első dagerrotípiától egészen a TV-Székház 2006-os ostromáig. A felölelni kívánt hatalmas korszak határozott szempontrendszert kívánna meg, ennek ellenére mégis az az érzésünk, mintha mindenbe belekóstolnánk egy kicsit, és nem kapnánk elmélyült elemzést semmiről. Az interdiszciplináris kutatások, így a manapság divatos kultúrakutatás egyik rákfenéje ez, nevezetesen, hogy az elemzés könnyen belecsúszhat a széleskörű, ám fókusz nélküli bolyongásba.
A könyv fotótörténetként indul, felsorolva a XIX. század végén egymást viharos sebességgel követő képalkotási technikákat. Ezek az első fejezetek a leginkább olvasmányosak, és a leginkább koncentráltak is. Ez részben az itt még releváns központi „Mikor készült a fotó?” kérdésnek köszönhető. A szerző rámutat azokra a nyomokra, amelyek alapján a legkönnyebben határozhatjuk meg a kép születésének korát és helyét. A szöveg színességét fokozzák a mára egzotikus távolba vesző fotótechnikai különlegességek, így például a modellt szoborszerűvé merevítő testtámasz felbukkanása, vagy a hosszú expozíciós idő miatt a mozgó alakokat rögzíteni képtelen fotók festett alakokkal való kiegészítése. Szintén élvezetessé teszik az olvasást az olyan, a fotográfia hőskorát felidéző anekdoták, mint Divald Károly fotótúrája az 1860-as években. A fényképész egész karavánnal vonult a hegytetőre panorámát fotózni, ám mire végeztek a villásreggelivel, elkészült a laborsátor és a fényérzékeny anyaggal bevont üvegek, leszállt a köd, így a szorgos csapat dolgavégezetlenül ballaghatott vissza a faluba.
A könyv későbbi korszakokat tárgyaló részei jóval széttartóbbak, mint a bevezető részek. Az eredet kutatása a kor előrehaladtával egyre egyszerűbbé válik, így a szerző is el-elkalandozik más irányokba. Eltöpreng például a fotográfia tudományban betöltött szerepének, a fénykép festészethez való viszonyának vagy a portré műfaj század eleji megújításának témájáról. Mivel erre mindössze 250 oldala van, nem meglepő, hogy igazából sem a technikatörténeti, sem az esztétikatörténeti, sem a társadalomtörténeti elemzés nem jut túl az általános művelő szinten. A második világháború utáni időszakot tárgyalva pedig, amikor már a kortörténeti meghatározás még kevesebb kihívást tartogat, leginkább a legfontosabb események felsorakoztatását olvashatjuk. Gyors történelmi galoppban nyargalunk saját korunkig, melyben csak néhány kedves anekdota segíti a száraz szöveg olvasását. Ilyen például a Rákosiról készült búzakalászos kép története, amelyből megtudhatjuk, a honatya épp a dolgát végezte a szántóföldön, mikor észrevette, hogy fotózzák, ezért lázasan vizsgálgatni kezdte a kalász érettségét.
A kusza szempontrendszer és az ebből fakadó, kevésbé mély áttekintés nem jelentene problémát, ha mindez lendületes, könnyed stílussal párosulna. Ekkor ugyanis jó érzéssel nevezhetnénk a könyvet szórakoztató-ismeretterjesztő munkának. A Történelem és fotográfia azonban őrzi a tudományos írások száraz, tárgyilagos stílusát, így a könnyed infotainmentnek is lőttek, legalábbis szövegszinten. Nem mondható el ugyanez a képanyagról, amely viszont rendkívül izgalmas, így nem véletlen, hogy a minden ízében elegáns kötet az idei könyvhéten a Szép Magyar Könyv 2009 Verseny díjazottja volt. Ha a klasszikus, lineáris olvasásnak nem is kedvez a kiadvány, az ide-oda lapozgató nézegetés nagy élményt jelent ‒ a (következő) karácsonyfa alatt ott a helye.