Amit úgy hívnak: THC. Jobban mondva egy nagyrészt a szer hatása alatt álló, egyszerre irritáló és szerethető Pete Davidson. Amellett, hogy a főszerepet alakítja és Judd Apatow-val közösen írta a forgatókönyvet, a Staten Island királya történetesen a New York-i szkeccsműsor, az SNL stábtagjaként indult Davidson életén alapul. Ez az életút remek alapanyaggal szolgál Apatow tragikomikus stílusának.

 

Scott Carlin, Davidson alteregója, egy húszas évei derekán járó nagy gyerek, aki anyja pincéjében él, haverjaival füvezik naphosszat és leghőbb álma, hogy egyszer megnyitja tetováló éttermét, ahol vacsora közben varrhatnak ki. Tehát egy igazi naplopó. Scott (és Davidson) tűzoltó édesapja munkája közben vesztette életét a fiú hétéves korában, aki ezt a tragédiát azóta sem tudta feldolgozni. Kiszámíthatatlan, bicskanyitogatóan cinikus viselkedése mögött depresszió és más mentális gondok sejlenek fel. A film ennek a második dackorszakát és hosszúra nyújtott pubertáskorát élő huszonöt éves férfinek a coming-of-age története és a feldolgozatlan gyász tüneteinek végigzongorázása. Mindezek előtt mégis egy mélyről jövő, őszinte vallomás.

 

Miután húga (Maude Apatow) egyetemi tanulmányait elkezdve kiröppen a családi fészekből, Scott egyedül marad özvegy édesanyjával (Marisa Tomei), aki sok év magány után végre először találkozik valakivel.  Ez a valaki a szintén tűzoltó Ray Bishop (Bill Burr), annak a nyolcéves fiúnak az apja, akit Scott egy részeg kirohanása alatt elkezdett kitetoválni. A két férfi kapcsolata finoman szólva sem indul zökkenőmentesen, bár ez nem igazán lehet szokatlan Scott számára. 

 

Az infantilis srác emberi viszonyaira a kaotikus a legjobb jelző. Gyerekkori lánybarátjával (Bel Powley) folytatott titkolt kapcsolata, húgával szembeni kisöcs szerepe és hasonló cipőben járó, kiúttalan sorsú baráti társasága érzékletesen keretezi Scott életét. Ezek az emberi kötelékek szolgáltatják a Staten Island királya gerincét, és ha hibátlannak nem is lehet nevezni, kétség sem férhet hozzá, hogy egyenes a tartása.

 

Apatow szereti nézőjét a pátosz és a humor skáláján egyensúlyozni egy adott téma körül. A Ki nevet a végén? esetében ez a téma az elkerülhetetlen elmúlás közeledte, a 40 és annyi pedig a szülővé válás hozta kényszerű életmódváltással foglalkozik. Legújabb filmjében a gyász és a családi tragédiák hatásai kerülnek középpontba, mégsem ez köti össze a filmbéli karaktereket, hanem az érzelmi fogyatékosság. Mindegyikőjük valamilyen hiányossággal küzd, elvesztett valamit vagy valakit. Személyiségüket erények helyett hibáik definiálják, melyek egymás hatására kerülnek felszínre. Apatow filmjének üzemanyaga sérült karaktereinek folyamatos ütköztetése és az ebből fakadó konfliktushelyzetek, amik Scott anarchikus személyiségének köszönhetően gazdagon biztosítottak.

 

A legfőbb ok, amiért a Staten Island királya kiemelkedik az idei év vígjátékkínálatából, az pontosan rendezőjének és írójának egyensúlyérzékéből fakad. Ami Apatownak az utóbbi időben kevésbé sikerült, azt új alkotótársával végre ki tudja teljesíteni. Pete Davidson személyéből a füstszag mellett főképp az őszinteség árad, és még ha karaktere néha irritálóan bugyuta vagy fájdalmasan szerencsételen is, hitelesnek hat, ahogy olyan aktuális (elsősorban középosztálybeli fiatal férfiakat érintő) „népbetegségeket” személyesít meg nihilizmusában, mint a céltalanság, az ambíció teljes hiánya, vagy a felnőni nem akarás.

 

Komoly cselekményt azért nem érdemes keresni a film mögött, ugyanis akárcsak főszereplőjének élete, a történet sem siet sehova. Lassan és ráérősen bontakozik ki Scott kapcsolati hálója, és az egymásra épülő, céltudatos építkezés helyett a jelenetek itt inkább csak sorban következnek egymás után. Apatow számára a cselekmény egyértelműen másodlagos volt karaktereivel szemben, de ez szerencsére nem jelenti azt, hogy a film érdektelenségbe fulladna. Minden karakter személyisége színes és hiteles, és mivel a mellékszerepekben is olyan nevek tűnnek fel, mint a bölcs tűzoltókapitányt alakító Steve Buscemi, vagy Paula Adlon Ray kiégett exfeleségeként, a szükségtelennek tűnő jelenetek is színültig telnek élettel.

 

Ezt valószínűleg a rendező is így gondolta és annyira beleszerethetett felvételeibe, hogy végül semmit sem engedett le a vágóasztalról. Legalábbis ez tűnik a legvalószínűbb magyarázatnak a 136 perces menetidőre. Egy szigorú vágó legalább fél órával meg tudná rövidíteni a filmet, ami mindenképpen előnyére válna, de meg is szűnne tőle Apatow-jellege. A vontatott történetmesélés a rendező védjegye, és bár igaz, hogy gyakran elvész a részletekben, most valahogy mégis sikerül rendre visszaeveznie a forráshoz.