Hiszen az előadás rendezőjének, Bodó Viktornak frissen szerveződött csapata azokban a napokban tartotta első bemutatóját, amikor a Sputnic Disco is megszületett. Így aztán a befogadó számára kezdet és vég keveredik kissé; utóbbit nézi, de némiképp az előbbi optikáján keresztül (még akkor is, ha csupán egyetlen színészt lát, akinek neve mindkét produkció alkotói között szerepel).
 Jelenetek az előadásból |
Ha nem is diszkóban, de vendéglátóhelyen játszódik az előadás: az SZFE lassan benépesülő büféjében. Buli van, mind fergetegesebb, mind vadabb, vonaglanak a testek, folynak a testnedvek. A roppant egyszerű keret azonban rétegzetten felépített konstrukciót takar. A játszók saját nevükön szólítják egymást, a megjelenített szerepek nyilvánvalóan nem függetlenek a színészek civil egyéniségétől, elképzelhető, hogy a párbeszédek, replikák egy része olyan (ön)ironikus reflexió, melyet csupán a beavatottak érthetnek. A vad buli feelingje mindenesetre hibátlanul megszületik. Alkohollal fogyasztott csípős paprika, illuminált állapotban megnyitni kívánt tűzoltó készülék s hasonló nyalánkságok jelzik a durvulás fázisait.
Ám maga az ábrázolás nem realisztikus, hanem élesen elrajzolt. Már a szereplők megjelenése is ilyen: erős sminkek, dögös ruhák, furcsa kiegészítők után mind meghökkentőbb jelmezek jelennek meg, mintha valóban egy jelmezbálon lennék: űrhajós szkafandertől a nyusziruháig sok egyedi kollekciót láthatunk. De elrajzolt, túlfokozott a szereplők viselkedése is, s maguk a dialógok is gyakran groteszkbe, abszurdba hajlanak. Nem feltétlenül irodalmi, inkább köznapi értelemben; mondhatjuk úgy is, a dialógok egy része abszurd módon idiótának hat. Az osztálybuli képzetét szétfoszlatja az is, hogy a színészek helyenként hangsúlyosan szerepet játszanak (a lányok egy csoportját például nem ismerik meg a többiek).
 |
Vagyis a naturalisztikusan ábrázolt buli és az azt részben felülíró, abszurdba hajló játék fonódik egymásba, s ezen épül meg a történet. Nem klasszikus történet persze, inkább ironikus parafrázis, egy sajátos Platonov-kollázs. A platonovi történetből leginkább a „Platonov és a nők” viszonyrendszer marad meg. A gyarló, mégis ellenállhatatlan férfi és a körötte őrlődő nők motívuma nem idegen Bodótól: színészként első jelentős munkája a Baal volt, s rendezői munkásságában is vissza-visszatérnek az ezt kibontó szövegek (gondoljunk csak a marosvásárhelyi Boldogtalanok-variációkra vagy a Katonában bemutatott Don Juan-parafrázisra). Természetesen itt sem a szerepek megéléséről, hagyományos értelemben vett alakításokról van szó; a játszók ironikusan tipizálnak, férfi és női szerepsémákat forgatnak ki. A szerepek egy része nagyjából megfeleltethető a darab figuráinak (Dankó Istvánból, azaz Pistiből lesz Platonov, Tenki Réka azonosítható Szofjaként, Stork Natasa Szásaként, Orth Péter Oszipként), más szerepek viszont összemosódnak vagy egy-két motívum erejéig körvonalazódnak. Egyes szituációk a darab szerint, csak éppen teljesen más kontextusban játszódnak le, mint például az a keserűen ironikus jelenet, amikor Réka-Szofja Pisti-Platonovot arról faggatja, mi lett belőle, elvégezte-e az egyetemet. Utóbbi kicsit habozva válaszolja, hogy színész, és hát a színműt végezte el…
 |
S noha az önreflexió és az önirónia mindvégig átjárja a játékot, a szereplők reflektálnak napjaink valóságára is. Nem marad rejtve a darabban is megpengetett „zsidókérdés”: László Attila hosszasan mesél egy felettébb kínosnak ható, poén nélküli viccet, ami csak zsidózásra jó, hogy végül csak kicsit zavartan kérjen elnézést néhány társától, köztük Földi Ádámtól, aki kevéssel később, immár mint Vengerovics próbálja Orth-Oszippal megverettetni Pisti-Platonovot. Nemcsak társadalmi kérdéseket érint a reflexió, hanem a zenét is, azt, amelyet hallunk, és azt is, amit nem. (A leszámolásra készülő Orth-Oszip például CD-t ad az alkalmi DJ-nek, s azzal fenyegeti áldozatát, hogy mire a számnak vége, addigra neki is befellegzik. „Mért, Ákost hoztál?”-kérdi rémülten Pisti-Platonov.) Ironikus fényben látszanak a csehovi szituációk és mondatok is, nemcsak a Platonovéi; egy alkalommal mintha Kosztya új formákat követelő mondatait hallanák az utcáról felharsogni – nehéz eldönteni, hogy egy fantaszta akcionista vagy egy buliból utcára csöppent illuminált alak előadásában. E jelenetet egyébként a produkció egyik leghatásosabb etűdje, Orosz Ákos végeérhetetlennek tetsző ablaknyitogatása és utcára üvöltözése keretezi. Az előadás voltaképpen hasonló etűdök sorozata, melyet eleinte szólók és duettek (mint Szabó Emília és László Attila előadást nyitó „sakkjelenete”), később az ezekből összeálló tablók uralnak. Hiszen még a történetet legmarkánsabban közvetítő jelenetekben is hangsúlyossá tud válni egy-egy szín szélére rendezett szóló; a záró képben például a Gera Marina által játszott nőalak kezdi nyitogatni az ablakot, hogy amolyan „bocsánat, hogy élek” stílusban kilátásba helyezze öngyilkosságát – miközben a játék centrumában Pisti-Platonov halódik.
Az előadás megszerkesztett volta ellenére is spontánnak, felszabadultnak hat. Néha fenyegeti is a veszély, hogy a hatásosan megteremtett buli légköre túlságosan is eluralkodik, de szerencsére ez nem tart sokáig (s még ilyenkor is van mit nézni; ha mást nem, jóleső érzéssel lehet nyugtázni az osztály tagjainak mozgáskészségét). Bodó és a színészek fel merik vállalni a blődli, az üresség látszatát is, felteszem, igen jó hatásfokkal provokálva azt, aki e látszattal beéri. A játék mélységei persze nem valami hagyományos interpretáció szintjén keresendőek, hanem abban a játékmódban magában, ahol egyidejűleg valósul meg naturalizmus és stilizálás, a személyiség felvállalása és idézőjelbe tétele, a szerepek körvonalazása és eltartása. Tétje van a játéknak, szakmai tétje, még akkor is, ha az osztály tagjainak egy részét a jövőben valószínűleg nem láthatjuk majd hasonló előadásokban. Azt viszont, hogy Bodó Viktor a maga társulatával mennyiben folytatja ezt az utat, s merre lép innen tovább, rövidesen megláthatjuk.