Vajon lehet-e egységes magyarázattal szolgálni arra, hogy miért és hogyan lesz valakiből gyűjtő? Miért marad az élete végéig? Vajon felfedezhető-e egy mintázat, valamiféle hasonlóság a gyűjtők személyisége illetve szenvedélyeik megnyilvánulása között?
 Spilák Zsuzsa: A kaktuszgyűjtő |
A kérdésfelvetés és a feladatmegoldás átmenetet képez a riport- és az esszéfotózás között: a fotográfus összesen tizenhárom gyűjtőt keresett fel, egy portrét és egy totál képet készített róluk gyűjteményük társaságában, valamint mindegyikükkel lejegyzett egy interjút, amelyeket kis füzetekben mellékelt a kiállításhoz. A képek témája látszólag ugyanaz: rengeteg egyforma vagy nagyon hasonló tárgyat látunk kis térben összezsúfolva, közöttük az elégedett, boldogságtól sugárzó gyűjtő(k). A sűrített egyformaság mintázatából kimosolygó, alkalmasint büszkén pózoló emberek hamar feloldják a helyzetükből adódó esetleges kezdeti feszültséget, és valami furcsa, megfoghatatlannak tűnő aura veszi őket körül.
A kiállítás meleg, otthonos térbe vezet el bennünket, amelyben az idő megállításán dolgoznak ezek az emberek fáradhatatlan lelkesedéssel. A varrógépgyűjtőt a varrás technikatörténete érdekli, szeretné látni és láttatni a fejlődés folyamatát. Hasonló cipőben jár a rádiógyűjtő is: mindketten élvezettel restaurálják a régi szerkezeteket. Az öntöttvas-kályhák gyűjtője nem tud kibékülni az enyészettel, ezért hozott létre rezervátumot a védett melegedők számára. A karóragyűjtőt a státusszimbólumok gazdagsága, a maci- és babagyűjtőt az örök gyermekkor játékossága izgatja. A kaktuszgyűjtő az élet egyik legkülönlegesebb megnyilvánulását figyeli, soha el nem múló kíváncsisággal…
A sajátos portré- és interjúsorozat túllép a „hagyományos” értelemben vett fotókiállítás keretein és maga is különleges gyűjteménnyé áll össze: komplexen értett életművek gyűjteményes kiállításává terjeszkedik, amennyiben tizenhárom különleges életművet mutat fel. Szándékosan használom a felmutatás szót a bemutatás helyett, hiszen a képek és szövegek segítségével sem juthatunk a teljes megismerés birtokába. A téma nem engedi.
 Spilák Zsuzsa: A rendőrsapka-gyűjtő (Forrás: Mai Manó Ház) |
A gyűjtők maguk is úgy reflektálnak hobbijukra, mint bolondos hóbortra, őrületre, mániára, amitől különcök, furcsák és érthetetlenek lesznek a környezetük számára. Ez a furcsa, bizarr, szenvedély telítette miliő az, amit Spilák Zsuzsanna fotói nagyon erőteljesen vissza tudnak adni. És egyben ez a másság-koncepció az, ami valahogy mindvégig távol tart a maradéktalan befogadástól, annak ellenére, hogy a színek és a fények nagyrészt naturálisak, szinte súrolják az autodidakta fotók természetes keresetlenségét.
A tét ugyanis a beállításon és a nézőpontok megválasztásán van, melyek minden esetben bizalmi, bensőséges viszonyra utalnak a fotográfus és alanya között. A tárgyaikkal pózoló, végtelenül elégedett, üdvözült arcú gyűjtők tökéletesen kifejezik a gyűjteményük iránti szenvedélyes érzelmeiket, azonban leolvasható arcukról egy megengedő, „most aztán igazán furcsa alaknak tűnhetek előtted” félmosoly is. Tekintetükkel előrelátnak a kiállítás közönségének esetleges prekoncepcióira, és ezzel az önironikus gesztussal ők maguk is a fotózás szerves alkotótársaivá válnak.
Bevezetőjében a művész a megörökített gyűjteményeket önarcképpé formált műalkotásoknak nevezi, amelyek visszatükrözik tulajdonosuk személyiségjegyeit. Ebben az értelemben a riport eszközeivel elkészített, a kiállítási térben esszéisztikussá komponált fénykép-gyűjtemény mint műalkotás mégis talán a portré műfajához áll a legközelebb, amennyiben tizenhárom különleges önarcképet rögzít egy érzékenyen megfogalmazott térben.
A kiállítás szeptember 7-ig volt megtekinthető.