Ha pár, komolynak látszó férfi, kissé már divatjamúlt kalapban, különleges holmival (egy kívülről notesznek látszó digitális sorstérképpel) felszerelve, egy helyen és egy időben feltűnik (és nem valamiféle flashmobról van szó), akkor a földöntúli összeesküvés gyanúja jogosan fennállhat. Legalább is számos hasonló példát láthattunk már a sci-fi története során. A Momóban szürke időrablók, A rejtély című sorozatban kopasz figyelők, a Dark Cityben vagy a Képletben sápadt arcú idegenek mesterkedése jelezte, hogy van valami az általunk ismert világon túl is, amiről nem kellene tudomást szereznünk.
Persze, ha egy történet mögött Philip K. Dick áll (ezúttal Adjustment Team című novellája szolgáltatta az alapot), nincs miért csodálkozni az effajta paranoián. Titokzatos lények látogatnak meg időnként minket, akik más időben élnek, másként használják a teret, és valamilyen számunkra elérhetetlenül magasabb szempontnak engedelmeskednek. David Norris ambiciózus szenátorjelöltet épp ilyen alakok veszik körbe, de elég hamar lelepleződnek. Véletlenül odébb libben a véletlenek szervezőit takaró függöny, hősünk pedig szemtanúja lehet, ahogy barátja fejébe turkálnak éppen bele, ráhangolva őt a helyes döntésre.
 Jelenet a filmből |
A Terv érvényesítése, melyben az emberiség fejlődését szolgálva mindennek a történelme és helyes iránya íródott meg, a szabad akaratnál is fontosabb, és ha valaki ettől egy kicsit eltérne, jönnek ők, és kiigazítanak. Kizökken az idő, Norris pedig beleshet a színfalak mögé. Ezek után mégsem a világrengető felfedezés nyomja leginkább a képviselő vállát, hanem a kalaposok gonosz tiltása: amellett, hogy senkinek nem beszélhet róluk, újdonsült szerelmével sem lehet együtt, a Terv ugyanis ezt nem engedélyezi.
A rejtély felgöngyölítésén – bizonyos határokon belül – Norrisszal együtt a néző is hamar átesik. Persze az igazságnak soha nem lehetünk teljesen a birtokában, a legfontosabb információkat azonban már korán megkapjuk, így a film a science fiction-ből nyugodtan elindulhat a romantikus filmek irányába. A kezdet könnyed, mely olykor egy szellemes vígjáték lehetőségét is felveti. Matt Damon ráérez abszurd helyzetbe került karaktere tragikomikumára: a karizmatikus politikusból csetlő-botló értetlenség tör elő, amikor nem akar belenyugodni sorsába, de elvesztvén szerelmét a hatalmas New Yorkban, tehetetlenül sodródik tovább. Az újabb találkozás alkalmával már felveszi a kesztyűt a végzet őreivel szemben; egészen szórakoztató játékukban a valóság terepasztallá, a véletlenek pedig akadályokká válnak. A saját bürokráciájukban is elvesző, komótosan ide-oda kapkodó kalaposok, az egymást felülíró sorsok, és egyre magasabb hatékonysági szintek kissé ironikus ábrázolása kellemes színezetet ad a filmnek.
 Matt Damon és Emily Blunt (A képek forrása: PORT.hu) |
Aztán az elbeszélés hirtelen megtorpan, amikor megfogalmazódik az egzisztencialista dilemma: egyik oldalon a hideg precizitással kiszámított rend, ahol az ember csak apró tényező a hatalmas mechanizmusban, de jövője sikereket ígér, a másikon pedig egy kiszámíthatatlanul vibráló, életvidám lány, aki a boldogságot biztosítaná a hátralévő életre. Ám a kettő együtt nem megy, s a film is ekkor lelassul, kiszámíthatóvá válik. A hatékonyság és az emberiség jobbá tétele áll szemben egy definiálhatatlan, rendszertelen, hasznavehetetlen dologgal. Az irányított véletlenekkel szembeni lendületes küzdelem morfondírozásba, mely – mivel a lehetőségek latolgatásának filozófiája mégsem érinti meg mélyen a sztorit – végül unalomba csúszik át. Nem domborítja ki legtalálóbb és legkeserűbb állítását sem: szerelmeseink csak azért keresik ennyire egymást, mert a korábbi számtalan Tervben tényleg így volt megírva – szabad akarat tehát semmi esetre sem létezik, ők is engedelmeskednek, csak épp elavult Terveknek. A komolyabb kérdések felvetése helyett a cselekmény inkább a kaland felé billen, ám a végső ámokfutás kissé ingerszegény lett, a megoldás pedig összecsapottan szegényes.
A kezdeti előnyök, a Matt Damon mellett feltűnő Emily Blunt és John Slattery imponáló játéka, a film egyszerűségre törekvő látványvilága, mely azokat a sci-fiket juttathatja eszünkbe, amelyekben a történetek erőssége nem igényelt lenyűgöző technikát (mint az Alkonyzóna című sorozat, vagy a nemrégiben készült Hold) végül átengedik a terepet egy fantasztikummal feldúsított romantikus mozinak, ahol az újrafelfedezett világ értelmezése kevésbé lényeges, mint a tiltott szerelmesek csókja.