Szakítás után az emberekből csőstül ömlenek a legválogatatlanabb közhelyek szerelemről és magányról. Ez alól a férfiak sem kivételek. De hogy közhelyáradatot 360 oldalon keresztül olvasni jó, arról nem vagyok meggyőződve. Az írónő azt a nemes célt tűzte ki maga elé, hogy elmond nekünk, nőknek valamit arról, hogy működik egy férfi lelke, valójában azonban egy milliméterrel sem érzem magam közelebb a megoldáshoz.

A könyv főszereplője János, aki kémiatanárként dolgozik egy budapesti középiskolában. Már a sztori elején elhagyta a felesége, Anikó, s a férfi egészen a könyv végéig mást sem csinál, mint ezen kesereg. Lelkiállapotát szimbolizálja lakásának állapota, amit Singer Magdolna soha nem felejt el leírni, hogy épp mekkora a kupi, hogy pizzás dobozok vannak szanaszét, a fájdalom megtestesült képe pedig egy leander, ami a nő távozása után burjánzásnak indul az erkélyen, és amivel János megbeszéli kínjait. Ezek körülbelül abban merülnek ki, hogy ó, Anikó, miért hagytál el engem (tényleg többször van ó-zás, nem viccelek).

Közben vannak filozófiai fejtegetések is, ahogy ez egy komolykodó ponyvában egyébként teljesen megszokott, van például egy jelenet, amiben János horgászás közben egy másik elvált férfival beszélget (házas emberrel amúgy szinte össze sem fut). A dialógus itt tökéletesen feledhető közhelyáradat, de az írónő közbeszúr egy fejtegetést a rabul ejtett halakról. „A halak ficánkolnak a szűk térben, nem értik, hogy ment ennyire össze a tó, amiben eddigi életüket élték, és nem tudják azt sem, hogy lesz ez még rosszabb is, amikor végül a serpenyőben kötnek ki.” Bizony, nem csal a megérzésünk, ez az archetipikus kép nemcsak az élet, de a kapcsolatok végességére is utal. 

Vagy itt egy másik: amikor János a könyv végén megbocsát halott anyjának, elindul hozzá a temetőbe és vadvirágokat gyűjt a réten, közben gyermekkorára és jelenlegi helyzetére gondol: „A csattanó maszlagra, amely olyan magas volt, mint ők maguk, és a nevén kívül mást nem is szerettek benne. Maszlag, hát igen, az volt a fejében, mióta Anikó elment, bár mostanra legalább van más is, hála istennek. Vajon a virág kapta a nevét a fejünkben lévő maszlagról vagy fordítva? Egyáltalán, mi az, hogy maszlag?” Tovább is folytatja a fejtegetését egyébként, de a probléma érzékeltetésére talán ennyi is elég.

Meglepőnek találtam azt is, hogy – bár a könyv szerzője nő – mennyire hajlamos a hímsoviniszta diskurzus elfogadására és elsajátítására. És az csak egy dolog, hogy János – akit egyebekben liberális gondolkodású férfinak ábrázol – úgy beszél a nőkről, mint „szemrevaló portéka” vagy „nem akármilyen portéka”, ezt még csak elfogadná az ember, bármennyire is avítt és ostoba kifejezések. De van egy rész, ami fölött nem tudok napirendre térni, ez pedig János barátjának, Figyuznak a története. Figyuz feleségül vette Rékát, aki „észrevétlenül” alázta férjét társaságban, de úgy, hogy „alig lehetett tetten érni”, majd ez odáig fajult, hogy „egy nap Figyuz behúzott egy orbitálisat Rékának, és eltörte az orrcsontját”. Figyuz egyébként a könyv végéig feddhetetlen marad, sőt a könyv végén már egy idősek otthonában dolgozik, itt ölelgeti az öreg néniket és bácsikat. Tehát adott egy tökéletes jellemű férfi, akit a felesége addig idegesít, míg az kénytelen eltörni az orrát. Nemcsak János, Singer Magdolna is Figyuznak ad igazat ebben a kérdésben, tehát jó lesz, ha a női olvasók eztán elgondolkodnak azon, nem érdemelnének-e meg néha egy tisztességes orrbetörést.

Van még valami, ami megbocsáthatatlan a könyvben: a humorérzék teljes hiánya. Az írónő egyébként párszor tesz kísérletet a viccelődésre, de bár meg se próbálná! János például a Cimbora nevű kocsmába jár társaság után kajtatva (férfisztereotípia a köbön), ami előtt egy táblára minden nap vicces üzeneteket ír a kocsma tulajdonosa, hogy becsalogassa a vendégeket. Két példa: „A nagy halak bekaphatják! Egy kis hal”, „Főúr, mennyibe kerül a sör? A pohár 220, a korsó 330. Aha, értem. És a sör?”

Közben egyébként rengeteg fontos dologról nem ejtettem szót: János és Anikó két halott gyermekéről, János nőzési kísérleteiről, a férfi szüleihez és testvéréhez való viszonyáról, kreativitásáról, útkereséséről. De a helyzet az, hogy ez mind csak melodrámai körítés egy férfi végeláthatatlan kínlódásaihoz és főleg ponyvás bölcselkedéseihez, amik sajnos úgy unalmasak és elviselhetetlenek, ahogy vannak.

Első felháborodásom után egyébként elolvastattam a könyvet egy férfival, végül is mit tudok én a pasik lelkéről? A sztereotípiákkal kapcsolatos előfeltételezéseim beigazolódtak: nem, a férfiak nem rohannak rögtön a kocsmába idegeneknek panaszkodni, ha valami bánatuk van, a növényeikkel sem beszélgetnek, nem feltétlenül élnek pizzán. Singer Magdolna végletekig egyszerűsített férfiképével nem közelebb visz, hanem éppenséggel eltávolít minket attól, hogy megértsük a férfiakat vagy megértsünk bárkit a világon, mert az emberek sokkal összetettebbek, cizelláltabbak, mélyebbek és izgalmasabbak ennél. Ez persze nem új felfedezés, mert ezt már Arisztotelész is tudta.