Simon Rattle

Amikor Simon Rattle az oldalajtón át karmesteri pálca nélkül belépett a pódiumra, és átvonult a karmesteri emelvényhez, amelyen nem állt kottatartó, arra gondoltam, hogy ezek az ezúttal hiányzó tárgyak milyen jó kapaszkodóként szolgálhatnak azoknak a karmestereknek, akik lámpalázzal küzdenek, vagy egyszerűen rájuk tör a magányosság érzése egy ilyen, hatalmas felelősséget összesűrítő pillanatban. Nos, nem úgy festett a dolog, hogy Rattle az említett csoportok valamelyikébe tartozott volna, különösen nem egy turné utolsó előtti állomásán, egy olyan zenekar elé állva, amelyhez igen régi és intenzív kapcsolat fűzi. Mindenesetre az Esz-dúr szimfónia néhány üteme világossá tette azt, hogy oktalanul szorongtunk karmesterünk helyett: mert a ránk váró jó másfél órás tiszta zene koncentrációt és figyelmet követel majd ugyan előadóktól és hallgatóktól egyaránt, mindezt ellensúlyozza azonban valamiféle barátságos és családias légkör, amelyet a zenéhez való elfogulatlan és felfedezésre kész megközelítés úgyszólván Mozart személyes jelenlétével tett még örömtelibbé.

Rattle és a Felvilágosodás Korának Zenekara lényegében enciklopédikus bemutatót tartott arról, hogy a jó zenélésnek mik a legfontosabb ismérvei és mesterfogásai. Az előadás erényeinek felsorolása tehát lehet, hogy kissé általánosnak hat. (Mint Tolsztojtól tudjuk: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.”) De azért megpróbálkozom egy rövid összefoglalással.

Dancing Vivaldi

Mindennek az alapjaként a zenekar intonáció, szinkronitás és artikuláció tekintetében egyaránt tisztán, pontosan és perfekt módon játszott; mindezt minden egyes hang megformálására és összefüggéseire figyelemmel tette, előadásukban semmi sem múlott a véletlenen. Anyagtalan tökéletességről beszélnék, ha ugyanakkor nem lett volna minden nagyon is anyagszerű; ez a megközelítés és a kivitelezésnek ez a szintje – régi hangszeres produkciókra gondolok – az utóbbi időben Gardiner és együttesei Missa Solemnis-koncertjén (a koncertről szóló kritikánk itt olvasható – a szerk.) valósult meg Budapesten, ám ezzel együtt kivételesnek mondható. Ehhez járult a hangzáskép rendkívül finom és érzékeny kiegyensúlyozottsága, az egyes hangszerek hangszínének és a megszólaló egyes hangoknak sokszor az érzékiségig menő szépsége. Az előadás valódi gazdagságát azonban az biztosította, hogy a gondosan kicsiszolt részletek egy élő, szerves, „működő”, mert összefüggő, összefogott folyamatban foglaltak helyet. Ez pedig már elsősorban a karmester formaérzékének és intellektusának köszönhető; s Rattle-t nem csupán fejben, elképzelésben jellemzi a megnyilatkozás imponáló biztonsága, de manuálisan is, főként pedig abban a tekintetben, hogy úgyszólván mágneses erővel sugározza át artikulációs, dinamikai, agogikai elképzeléseit a zenészekre. Tempói javarészt lendületesek, nagy egységek megmutatására alkalmasak, anélkül azonban, hogy magukkal sodornák a minden tekintetben vett részlet-differenciálás lehetőségét. És mindig jelen van valamiféle rugalmas ellenállás, dinamikus ellenerő, amely gátat vet a súlytalan száguldásnak, s biztosítja a frázisok, az ívek kohézióját. Ami pedig az akcentusokat, a zenélés savát-borsát jelenti, azoknak átütő erejét Rattle nem puszta hangerővel teremti meg, hanem a rendkívül gondos agogikai és dinamikai előkészítéssel. Általában is meg kell említeni a piano és pianissimo helyek rendkívüli kifejezésbeli intenzitását, mint az előadás karaktergazdagságának egyik meghatározó elemét; s az olyan nagyszerű adottságokat, mint a fafúvók (Gardinernél is meglevő) valószínűtlen perfekciója, vagy a remek struktúra-hangsúlyozó eszközt jelentő, robbanékony-kopogós, pregnáns timpanijáték. Mindezt átnemesíti még a mindenütt jelenlévő ízlés és mértéktartás, a sziruposság, ragacsosság teljes hiánya a moll, a „démoni” részletekben is.

Az egyes művek tekintetében ehhez annyit tennék még hozzá, hogy ezen a koncerten az Esz-dúr szimfónia (Szerb Antal: „A triumvirátusoknak az a természetük, hogy a három közül egy kevésbé jelentékeny”) abszolút egyenlő, sőt ha lehet, még egyenlőbb bánásmódban részesült, ennek következtében a két még jelentékenyebb remekmű mellett is nagyszerűen megállta a helyét, sőt különféle felfedezésekre adott alkalmat. Sokáig emlékezni fogunk arra a pillanatra, amikor a lassú bevezető turbulenciái után az Allegro szakasz kezdetekor felragyog a nap és minden kisimul; hasonlóképpen a lassú tétel finom sóhajaira, és különösképp a menüett ritkán hallott, délceg tartására.

A g-moll szimfónia nyitótételét a színpadiasan tragikus, sőt dúlt pillanatok érzelmi telítettségének (síró-rívó oboapár!), illetve másfelől a formálás szilárdságának, világos és magától értetődő módjának az együttes jelenléte tette rendkívül emlékezetessé. A lassú tétel szépen példázta a korábban említett mértéktartást, a plaszticitás megőrzését, a finom súly- és dinamikai játékok megmutatását az érzelmileg telített pillanatokban is.

Végül a valóban isteni benyomást keltő Jupiter-szimfónia is valóságos felfedezőutat kínált már az első ütemtől, amelyben a három hangból álló előkecsoportot a szokásos, glissandoszerű alakzat helyett – elsősorban az éles körvonalú, száraz timpanijátéknak köszönhetően – rendkívül pregnáns, szinte staccato játszott, jelentős effektusnak hallottuk. De bámulatosan szuggesztív volt a lassú tétel szordínós vonóshangzása is; itt annyira homogén módon játszottak a vonós szólamok, mintha mindegyikük egy-egy fúvós hangszer lenne, s ezáltal keltettek elidegenedett, úgyszólván földöntúli hatást. Ugyanennek a tételnek a másik nagy élménye volt a hegedűk nyugtalan, piano harmincketted-figurációinak varázslatos villódzása. S a felfedezőút a zárótétel híres, földindulásszerű modulációsorával ér véget, amelynek előadása mindenféle Zwölfton-misztifikációval szemben, magától értetődően mutatta magát annak, ami: rendkívül expresszív retorikai gesztusok drámai egymásutánjának.