 Az előadás díszlete, az előtérben: Horváth Illés |
A nyári szabadtéri színház többnyire körülményeket jelent – jelen esetben a kőszegi vár belső udvarában felállított kicsi, statikus színpadot; hosszú, csak a hátsó soroknál emelkedő nézőteret; meglehetősen hideg estét és a színház munkatársainak jóvoltából körülöttünk elhelyezett füstölőknek köszönhetően, kevés szúnyogot. Znamenák István rendező, aki a díszletet is jegyzi, egyszerű, hajtogatható és könnyen mozgatható elemeket tervezett a statikusság ellensúlyozására, másrészt igyekezett a látványt – mintegy a természetes közeg részeként – beleolvasztani a színpad szűkebb és tágabb környezetébe: a kerekeken gördülő paravánok egyik fele hasonló sárgás-barnás színű, mint a várfal, díszítésük Kőszeg sokszázéves házainak mintáit idézi; belső felük egységesen szürke; ablak- és ajtókivágásokat látunk rajtuk függönyökkel, amelyek funkciója az illóziókeltésen túl inkább a takarás, semmint a játékba kerülés. A paravánokból rendeződik el a fő színtér, az utca, ahonnan a kifordítom-befordítom technikával házak szobabelsőibe kerülnek a szereplők. A látvány része még egy retró-modern zománckék utcai kút, amelynek azon kívül, hogy a városba (a XVI. századi Páduába) érkezők lemossák magukról vizében az út porát, nem sok szerepe van.
 Némedi Árpád és Kocsis Pál |
A színészek feladata, hogy életet vigyenek a jelzészerű színpadi világba, s teszik is – írjuk ezt szintén a nyári színház rövidebb próbaidőszakának számlájára – a körülményekhez képest, szerepük fajsúlyától függően jól, illetve jobban. A rendezés a kedvelt (nyári) színházi repertoárdarab legkonvencionálisabb értelmezésére épül, így nem túl inspiratív. Znamenák elhagyta a színház-a-színházban keretjátékot, és A makrancos hölgy „vegytiszta” történetét állította színpadra – kevés meglepetéssel. Azt is mondhatnánk, biztosra ment, amiért a közönség mindig hálás. A címszereplő, Katalin (Parti Nóra) éppen úgy makrancos, ahogyan megszoktuk: durcás, lázadó és makacs. (A darabot Nádasdy Ádám fordításában mutatták be, aki a kimódoltnak ható makrancos szó helyett a makacsot használja.) Szőlőt eszegetve érkezik a színre piros-pink összeállítású, a korhűt a legújabbkori divattal elegyítő ruhában, szétvetett lábakkal leül a színpad szélére, mint aki unalmában alig várja, hogy történjen valami. Makacssága a nagyszájúsága mellett a tettlegességig fajuló dühkitörésekben nyilvánul meg. Legkivált a szeretet és
 Parti Nóra és Nagy Ilona |
gyengédség gesztusaira reagál „érzékenyen”: előbb apját (Gazsó György) támadja meg, majd a szende, szépelgő és ál-naiv húgát, Biancát (Nagy Ilona) kötözi hozzá egy székhez. Devianciája feltételezhetően az iránta érzett féltékenységből ered, amiért apjuk őt jobban szereti. Az idegen városból érkező kérő, Petruchio (Kocsis Pál) méltó párja: nagyhangú, kérkedő ősmacsó, aki nem a hozomány, hanem a csakazértis miatt szerzi meg a nőt. Kettejük játszmája ott dől el, hogy a férfi kihívásnak érzi az agressziót, és fizikailag győzi le illetve meg Katalint. (Birkózás-jelenetük az első találkozáskor, illetve az esküvőn az előadás lendületének csúcspontjai.) Minden egyéb módszere – az éheztetés, a jólét megvonása – csak ösztön-szövetségük megrendszabályozását szolgálja.
A rendező tehát nem sokat tett hozzá a komisz nő megzabolázásának parabolájához, s színt legfeljebb a jelmezekkel (tervező: Cselényi Nóra) és a szövegből kikacsintó (fáradt) poénkodással tudott belevinni a történetbe – a „csak annyira mai, mint amennyire nem” felemás érzetének jegyében. Petruchio tandembiciklivel közlekedik, amelyen szolgája (Sarkadi Kiss János) játssza a GPS-t, az olasz városnevek említésekor a szereplők kórusban kézjelezik a sztereotip asszociációkat (Pisánál a ferdetornyot mutatják), a tömegesküvő jeleneténél a Jézus! felkiáltásra egy, a torinói leplet mintázó szuvenír-szalvétát hajtogatnak szét, stb. A jelmezeknél keveredik a kérők, Hortensio /
 Némedi Árpád, Gazsó György, Spindler Béla és Nagy Ilona. Fotó: Pócza Zoltán (Forrás: Kőszegi Várszínház) |
Litio (Némedi Árpád) és Gremio (Spindler Béla) papagájtarka ódivatúsága az apák arisztokráciát jelző fehér eleganciájával (Gazsó Györgyé mívesebb, antikizáló, Benedek Miklósé az olasz divat eleganciáját hordozza); a szerepet cserélő ifjak (Herczeg Tamás és Horváth Illés) farmernadrágos, napszemüveges (az utóbbinál kigombolt inges) lazasága Bianca pasztellszínű, visszafogott, de divatjamúlt nőiességével. Katalin kihívó, szoknya alatt cicanadrágot viselő, élénk színű ruhájához jól passzol Petruchio jelmeze: a reneszánszos köpeny, bársonysapka és cipő, a földig érő bőrkabát, a patchwork-szerű tarka gatya és a bőrnadrág. A férfiról ugyanúgy kerülnek le a ruha rétegei, mint ahogyan „színtelenedik” a nő öltözéke, míg végül a természetes anyagokat és színeket használó divat stílusában mutatnak egymással harmóniát.
Shakespeare-kötetében Géher István rejtélyes darabnak nevezi A makrancos hölgyet, amelynek a legnagyobb titka, hogy „valójában mit is játszik el egymással Katalin és Petruchio”. Ez minden feldolgozás alapja és tétje, mérföldköve pedig Katalin zárómonológja. Parti Nóra felénk fordulva, a színpad szélén mondja el a történetet összegző tanulságot, ugyanott, ahonnan az előadás indult. Miközben arról beszél, hogy a nőknek férjük engedelmes, alázatos és szerető alattvalóiként kell élniük, szeme megtelik könnyel, meghatódott őszintesége oly mértékben ellentmondásban van azzal, amit mond, hogy szinte már nem is halljuk. Mielőtt Petruchio lecsókolná és rávetné magát az ünnepi asztalon, ő kikacsint ránk, mintha mi sem történt volna, majd felpattan a nyeregbe, férje pedig fut utána. De vajon miért sír?
Vö. Zappe László: Az antifeminista megszelídítése
Turbuly Lilla: Kell-e GPS egy tandembiciklihez?