Tehát csupa keresztes, dúr hangnemű, klasszikus kompozíció, mintha a program rá akart volna cáfolni a hangverseny irodalmi címére: „Fény és árnyék tánca”. Persze ebben a műsorban is akadtak sötétebb tételek és pillanatok, de kétségtelen, hogy a műsor döntően derűt és táncos lendületet sugárzott. Hogy azután egy ponton, néhány perc erejéig a lehető legélesebb kontraszt vonja bűvkörébe a közönséget, amely így valóban a lehető legszélesebb hangulati ellentéteknek lehetett tanúja.
Miután a Mozart-szimfónia bevezetése címén letudtuk a „házigazda”, Kövér András szellemesnek szánt, bulváros eszmefuttatásait Mozart és a londoni diák Keller pénzügyeiről, a többségében állva játszó zenekar előadásában megszólalt végre a darab, könnyedén és áttetszően, puha subito pianókkal, s általában véve is finoman differenciált dinamikai árnyalatokkal, valamint feltűnően szép fagotthangokkal. A tenyeres-talpas, mégis gördülékeny menüett – vagy talán inkább ländler – is jól illett a művet eredetileg életre hívó esküvői alkalomhoz, és a zárótétel komikus karaktere, pajkos akcentusai, illetve a virtuóz-mozgalmas zenekari szövet is megtette a hatását.
Berecz Mihály a zongoránál
A házigazda újabb szórakoztató próbálkozását gyorsan elfeledtük, mert a zongoraverseny az addigiaknál is izgalmasabb zenei élményt kínált. Már a zenekari bevezető megelőlegezte azt a könnyed és szellemes, szinte hetyke hangvételt, amely a szólóhangszer belépésével teljesedett ki. Berecz Mihály egészen sajátos, ezüstösen csengő hangszínt kevert ki ehhez a tételhez, de az igazi élményt nem a puszta briliancia, hanem játékának színgazdagsága, a tetszetősség és a zenében ott rejtőző árnyak érzékeltetése közötti magabiztos egyensúly jelentette. Imponáló volt a szólista és a karmester Keller András, illetve a zenekar között uralkodó harmónia, a zenei párbeszéd természetes hajlékonysága is. A lassú tétel meghittségét, költőiségét szolgálta Berecz azzal, hogy itt egy egészen másfajta, kissé fátyolos – mégis finom színváltozásokra képes – zongorahangot hallottunk tőle; ehhez járult a finom, érzékeny tagolás, és a zenekar és a szólista harmonikus, szinte gyengéd párbeszéde. A hangverseny folyamán nem először örülhettünk továbbá a három vezető fafúvós játékos kristálytiszta és hajlékony összjátékának. A zárótétel főtémájának vízcseppszerűen szertefröccsenő előkéi mellett a szinte kihívóan ráérős tempó is kitűnő választás volt (bár a tétel folyamán mintha valamelyest felgyorsult volna).
Számomra azonban csak ezután következett az igazi csoda. Berecz Mihály ráadásként eljátszotta ugyanis Bach 6., e-moll csembalópartitájának (BWV 830) Courante tételét. Mint a bevezetőben már utaltam rá, maga a tételválasztás is telitalálat volt, amennyiben ez a fantasztikus, szinte megfoghatatlan tétel mind karakterével, mind jelentékeny súlyával inspirálóan ellenpontozni tudta az egész műsor derűs karakterét (miközben keresztes moll hangnemével még csak nem is alkotott benne idegen testet). A tétel játékos, szinte ártatlan szinkópasorokkal kezdődik, és a szólista ennek megfelelően a zongoraverseny első tételének magas fényű, karcsú zongorahangjához nyúlt vissza. Hamarosan kiderült azonban, hogy ez a zene tele van nyugtalansággal, szenvedéllyel, disszonanciákkal, szeszélyes cikázásokkal – úgyszólván latin temperamentum és időnként fenyegető árnyak hatják át. Berecz pedig ezt az Erlkönigre emlékeztető vágtát – az összes ismétléssel együtt – hátborzongató szuggesztivitással, egyben pedig a kívülálló rezzenetlen fölényével szólaltatta meg. Bevallom, nekem a fiatal (meg persze a kevésbé fiatal) Marta Argerichet juttatta eszembe a 27 éves Berecz Mihály játéka. Nem hiszem, hogy nagyot tévedek.
Fotók: Dékány Zsolt. A képek forrása: Pannon Filharmonikusok
A ráadásszám kivételes élménye sem fedheti el azonban azt a tényt, hogy a zenekar és a karmester teljesítménye szempontjából a Beethoven-szimfónia volt a koncert tetőpontja. Hogy a zenekar minden részében remekelt, az csak a kiindulás volt – Keller is tehetsége legjavát adta bele az előadásba. A nyitótétel lassú bevezetése már az egész kompozíció súlyát és méreteit tudta érzékeltetni, s azután a gyors részben a pontozott ritmusú téma feltartóztathatatlan lendülettel gördült előre, majd egyre eksztatikusabbá vált – miközben pedig a tétel sokszínűsége és indulati töltése maradéktalanul érvényesült, beleértve a kóda erőteljes színeit, a forma összefogottsága sem szenvedett csorbát. A daktilusos-akkordikus Allegretto – a „lassú” tétel – hajlékony tempója és a vonósok különlegesen lágy színei, a jól adagolt, hosszú crescendók, majd hirtelen dinamikai váltások élettelivé tették az előadást; és megint felfigyelhettünk a fafúvósok kristályos hangzására is. A scherzóban a villámlások és sóhajtások, a formarészek érzékeny összekapcsolása, a remek háromszoros pianissimo és a briliáns kürtök maradtak emlékezetesek, míg a zárótételben Keller András úgy engedte szabadjára a temperamentumot, nem kímélve sem magát, sem a zenekart, hogy közben mindig talált lehetőséget a differenciálásra, kontrasztok létrehozására, mindig tudta, hogy mit és hogyan tud még tovább fokozni. A befejezés után egy lelkes és hálás közönség ünnepelte hosszan a boldog előadókat.
A koncert adatlapja a Pannon Filharmonikusok honlapján itt található.