Az alapvetően egyetemi tankönyvnek készült, de nem csak akként olvasható (jelenleg kétkötetes) sorozat a politikai fogalmak és áramlatok evolúcióját középpontba állítva kalauzol végig minket Magyarország históriáján – most épp a XIX. század legvégéig. Schlett keveset filozofál, hanyagolja a nemzetközi irodalom nagy definíciós és teoretikus „izmus-vitáit” is, inkább a részletgazdag korrekonstrukció módszerét követi. A szerző a magyar történelem tárgyalt korszakainak szellemi-ideológiai áramlatait nem csupán a valóságos aktuálpolitikai helyzetekbe illesztve elemzi, de a korabeli politikai aktorok intellektuális orientációit is a lehető legalaposabban próbálja feltérképezni a hozzáférhető anyagok alapján. Külön említést érdemel, hogy mindeközben nem feledkezik meg azokról a fogalomtörténeti-szemantikai folyamatokról sem, amelyek tévútra vihetik a ma szemlélőjét az évtizedekkel, évszázadokkal ezelőttiek megértésekor.
Pragmatikus eszmetörténet ez, a szó köznapi és nyelvészeti értelmében egyaránt. Nem a való élettől, ez esetben a történelemtől eloldozva, hanem a megtörtént események és az adott kor kontextusának maximális figyelembevételével közelít tárgyához, jelesül a magyar politikai gondolkodás történetéhez. Vagyis a fókusz mindvégig azon van, hogy milyen társadalmi, kormányzati vagy épp regionális folyamatok (netán konfliktusok) hatására módosult a politikáról való gondolkodás célrendszere és fogalmi kerete az idők során. Ilyen alapvető paradigmaváltásokból és éles cezúrákból pedig – mint tudjuk – bőven kijutott hazánknak (is) – így a feldolgozott „alapanyag” mozgalmasságára nem lehet panasz.
Az első kötet a keresztény államalapítástól a rendi monarchia időszakán át a felvilágosult abszolutizmusig, majd végül a reformkori liberális gondolkodásig jutott el – az időben előrehaladva egyre imponálóbb részletességgel. Sok esetben megkövült közhelyekkel is szembeszállt, például amikor rámutatott, hogy az államalapítás korántsem jelentette a nyugatias társadalomszervezés és észjárás egy csapásra való átvételét, meghonosítását, ahhoz még évszázadokat kellett várni, egészen a XIV. századig. (Más megközelítés szerint persze még mindig várunk rá.) A második kötet most értelemszerűen ott veszi fel a fonalat, ahol az első elejtette. A liberálisok ’48 utáni önkritikájánál, illetve a gondolatkör osztrák-magyar monarchián belüli továbbélésénél, különös tekintettel természetesen Kossuth és Deák vitájára.
Bár a magyar történelem e fejezete rendkívül gyakran pertraktált, Schlett aprólékos, hatalmas irodalmi háttérapparátust mozgósító tárgyalásmódja nem csupán élvezetes, de új szempontokkal is szolgál. Némiképp vitatja például Deák forradalom utáni „passzív rezisztenciájának” elterjedt leírását, illetve Kossuth Cassandra-levelének átütő jelentőségét. Már önmagában az is intellektuális élményszámba megy egyébként, ahogy eredeti bekezdéseik alapján figyelhetjük a két gigász érvelését (illetve a kortársak recepcióját), és persze lelki vívódásukat a kiegyezés környékén.
Innentől már annyi áthallás következik a mával, hogy csak kapkodjuk a fejünket. A nyugathoz való viszonyról, a kisebbségek törvényi státusáról, az alkotmányosság és a jogállam dilemmáiról, a polgárosodás lehetőségeiről, a szociáldarwinista felhangok jelenlétéről a politikai diskurzusban, vagy éppen a reformok szükségességéről és az államkölcsönről. Mai szemmel igen tanulságosak még az elvszerűség és a realitásérzék csörtéi, illetve a ’73-75-ös államháztartási egyensúlyról szóló parlamenti vita részletes ismertetései, de az elkényelmesedett és urizáló kormányzatok idején a közigazgatásban uralkodó kaotikus állapotokról is támadhatnak merész asszociációink. Amiként arról is, hogy a kiábrándultakat tömöríteni próbáló – elméleti megalapozottságát tekintve igencsak vérszegény – konzervatív kormánykritika miként jutott el a pragmatizmustól a nemzeti radikalizmusig (Apponyi példája). És furcsán ismerős a kezdetben doktrinersége miatt sokat bírált, majd a század utolsó szakaszában önnön elveit feladó, s hamarosan teljesen megsemmisülő liberális párt története is.
Persze épp e könyvből is tudjuk, hogy az idők során változó jelentésű fogalmakon alapuló távoli történelmi párhuzamok igen veszélyesek, de ember legyen a talpán, aki megállja, hogy ne ragadtassa magát ilyenekre. Ráadásul éppen ez az okulási célzatú analógiakeresés az egyik ok, amiért alig várjuk már a sorozat következő, huszadik századot feldolgozó darabját.