Megjött Schiff András kedve a korhű hangszerekhez. Azelőtt pusztán „specialistáknak” nevezte azokat, akik korabeli zongorán adták elő Schubert műveit, ő maga büszkén játszott Bachot modern zongorán, és nyilatkozott úgy (egy 1983-as interjúban), hogy sok rettenetes dolgot hallott már a történeti hitelesség nevében elkövetve. Most a New York Timesnak azt mondta, hogy visszavonja korábbi állítását, és tudatlan volt a kérdésben („vagy teljesen buta”). Persze a szkepszisnek helye van a HIP-felvételeket illetően, ahogy mindenféle interpretációs dogma esetében is. Ezúttal azonban van miért szeretni ezt a felvételt, az ECM kétlemezes kiadványát, amelyen Brahms mindkét zongoraversenye szerepel: a d-moll és a B-dúr.

 

Schiff persze nem először tesz kirándulást a korhűség irányába. „Akkor tértem meg, amikor először játszottam Mozart zongoráján Salzburgban, abban a szobában, amelyben született. Ez a nyolcvanas évek második felében lehetett.” Eltelt két-három évtized, néhány éve pedig szert tett egy 1820-as gyártású fortepianóra, és ragyogó Beethoven- és Schubert-felvételeket készített. Kritizálta azt a gyakorlatot, hogy ma már mindent a szinte egyeduralkodóvá vált Steinway zongoráin adnak elő.

 

A június elején megjelent Brahms-felvételen a Felvilágosodás Korának Zenekara játszik a szólista vezényletével. Nem tudom, lehet-e a mai világban, amikor minden elérhető a streamingoldalakon, hiánypótlónak nevezni bármit is, de azt érdemes megemlíteni, hogy Schiff csupán a második, aki a zongora mellől vezényelve rögzíti ezeket a concertókat (Lars Vogt csinált hasonlót), és az első, aki egyetlen kiadványon korhű előadásmódban szerepelteti a Brahms-versenyműveket. A kísérőfüzetben leírja, hogy az eredeti kéziratban felfedezett néhány apróságot, amelyek a későbbi kottakiadásokban nem szerepelnek. Például, hogy a d-moll zongoraverseny első tételéhez Brahms metronómjelzést is feltüntetett, jóval lassabbat, mint ahogy azt előadni szokás.

 

Nem állítom, hogy a zongoraversenyek megtisztítása az előadói tradíció sallangjától csak historikus módszerrel lehetséges, de az biztos, hogy két olyan műről van szó, amelyre vastag por ragadt. Se szeri, se száma a dagályos, nehézkes felvételeknek. Ez a káros felfogás már a legelső, harmincas években készült lemezeken észlelhető, nem beszélve a túlméretezett zenekar és a zongora viszonylatában keletkező egyensúlyzavarról. A Felvilágosodás Korának Zenekara azonban mindössze ötven fős (nagyjából mint egy Brahms-korabeli szimfonikus együttes), így a zenei szövetek átláthatók maradnak. A bélhúrral felszerelt vonós hangszerek hangformálása éppoly kecses és finom, mint a modern hangszereké, az FKZ kellemmel és elegánsan játszik. Beszélhetnék kamarazenei atmoszféráról is (a B-dúr harmadik tételének csellószólójára érdemes fülelni), de azért épülnek monumentális hanghegyek is: a d-moll zárótételében például, amelynek lenyűgöző sodrása van.

 

Schiff a lipcsei Julius Blüthne 1859-ben épült zongoráján játszik, amelynek hajszálnyival keskenyebb billentyűi vannak a mai hangszerekénél, könnyedén mennek rajta a széles futamok, könnyebb a billentése is. A mai fülnek talán szokatlan, hogy halkabb az alsó regisztere, de ez is csak az áttetsző hangzást segíti. A zongoraművész rubatói igézően természetesek, mindenfajta műviséget nélkülöz, ahogy egyes frázisokat megformál. Nem pusztán leporolja ezt a két zongoraversenyt, hanem átadja mindazt az izgalmat, frissességet és spontaneitást, amely keletkezésükkor hozzájuk tartozott, és amelyet másfél évszázad alatt részben elveszítettek.

 

A felvételek a londoni Abbey Road stúdiójában készültek 2019-ben, s az ECM hangmérnökei kiváló munkát végeztek. Kíváncsi lennék, mennyi szerkesztést igényt az anyag, a végeredmény makulátlan. Ez az a lemez, amelynek helye van minden Brahms-rajongó és gyűjtő polcán. Nem pusztán azért, mert Brahms-korabeli zongora szól, hanem azért is, mert ezt a zongorát kevesen tudják úgy megszólaltatni, mint Schiff András.