A gyermek ideológiai nevelésének némileg kényelmesebb, bár kockázatosabb változatához folyamodom tehát: míg az urbánus tömeg Budapesten adózik a kultúra oltárán, családommal felkeressük az ország árvízsújtotta vidékének talán legtávolabbi, de minden bizonnyal egyik legfestőibb pontját: Bódvalenkét.
 A képek a helyszínen készültek (a szerző fotói) |
A sajtóból tavaly óta tudható, hogy ebben a 90%-ban cigányok lakta faluban különleges módon próbálja Pásztor Eszter a huszonegyedik századi életbe integrálni a lakosságot: cigány származású festőművészek festenek a lakóházak tűzfalára falképeket, amelyek a cigányok sorsáról mesélnek, hajdan és manapság. Sokan, sok helyütt méltatták a kezdeményezést, pro és kontra, ahogy az már e hazában lenni szokott (bővebben l. itt és itt), így ez az írás csak a most apropóul kínálkozott eseményről számol be: Bódvalenkén Sárkányünnepet rendeztek, zenével, evéssel-ivással és sárkányavatással csalogatva a szociálisan érzékeny vagy éppen pusztán kíváncsi honfitársakat.
A zenét a Parno Graszt, David Yengibarjan, Romengo, L. Miki, csillogó gyöngyszemek, Kéri Gábor – Hevesi Farkas Jenő, a Sajókazai Asszonykórus ígérte, a gasztronómiát Gizi mama és más helybeli asszonyok-férfiak főztje a házuk udvarán vagy a sátrakban tálalva, a kuriózumot a helyi valuta (1 lenkés=250 ft) és az érte megszerezhető javak, de leginkább a lápi Sárkány avatása és beígért kollektív kifestése szolgáltatta. Ezt a nem mindennapi csemegét szántam kárpótlásul csemetémnek az elmaradt Raffaellók és kitömött vadludak helyett.
Aljas cselhez folyamodtam: sárkánytól festményekig bezárólag őszintén feltártam kultúr-programoktól természetes módon irtózó gyermekem előtt az esemény minden csalogató vonását, elhallgattam azonban, hogy mindezt kvázi a világ végén, egy ráadásul szinte kizárólag szegény cigányok lakta, még annál is szegényebb faluban fogjuk élvezni. A tetthelyhez közeledvén szorongásom érezhetően fokozódott. 11 éves kisfiam naiv, nyitott és elfogadó – de azért mégis. Budai általános iskolába jár, jómódú gyerekek közé, és nagyon szeretne ő is olyan menő telefont, amilyet az osztálytársak legtöbbje karácsonyra kapott. Megijed, ha hajléktalant talál a kapu alatt, és nagyon meg van sértve, ha fekete hajkoronája miatt édesanyját cigánynak nézik. Ennek bizony édesanya sem örül. Legkínosabb élménye, amikor egy budai parkban szőke kisfia láttán felfortyant egy rusnya ebet sétáltató úrihölgy: bánom is én a te gyerekedet, felőlem meg is dögölhet a cigány-kölyke. Az azóta eltelt évtized sok változást hozott, többek között azt, hogy a bódvalenkei programra invitált, haladó gondolkodásúnak vélt barátok egyike ezzel vigasztalt: te mehetsz, ilyen fejjel téged biztos nem vernek meg.
Ezek után nemcsak kisfiam reakciója töltött el aggodalommal, hanem – szégyellem bevallani – a magamé is. Hogyan szembesülhet egy kényelmes körülmények között élő értelmiségi a nyilvánvaló nyomorral anélkül, hogy „fehér embernek” érezné magát? A leereszkedő együttérzés és a szorongó távolságtartás között miféle őszintén vállalható érzés kínálkozik?
Az égiek sem voltak kegyesek a társadalom számkivetettjei iránt: az ítéletidő miatt egyszer már elhalasztott rendezvény ezen a hétvégén is sárban, esőben tartatott meg. Autóztunk, autóztunk a világ vége felé, zúdult, zúdult a víz a szélvédőre, és én csak azzal tudtam biztatni magam, hogy kisfiamnak igenis szüksége van az ilyen élményekre, akármi vár is bennünket ott, a hegyek között. Aztán átjutottunk az esőfüggönyön, eltűnt a civilizáció utolsó nyoma is, és mesebeli tájon kanyargó utunk végén feltűnt egy vidám színekkel festett léckapu: belépő a faluba, ahová igyekszünk.
A kapun túl lelkes fiatal egyetemisták kínálták segítségüket és a lenkést, amiért beljebb fánkot és pogácsát kebelezhettünk be – a lecsót kihagytuk. Kisfiam gyanakodni kezdett: mama, itt mindenki cigány? Korántsem ez volt a helyzet, de a szociális karakter mindenképpen tagadhatatlan volt. Miután a nehezén imígyen túlestünk, jóeszű gyerekem meglepve konstatálta, hogy szemből fekete bocskais, fehéringes csoport közeledik. Vajon honnan sejti, hogy ez itt szokatlan látvány? Otthon ilyesfajta képzésben nem részesül, az áruló értelmiség otthon nem politizál.
Két helybeli motort tolt felfelé a sáros úton, de csak a falun kívül adták rá a gyújtást, mondván: nem akarják zavarni a zenét – a völgyben egy sátor alatt David Yengibarjan muzsikált. A sátor előtt padok, alattuk szalma, az alatt sár, a sárban tömeg, és középen a Sárkány. Az Imrei Boglárka végzős iparművészeti főiskolás terve alapján, helyi lakosok közreműködésével készült alkotás vesszőfonadékon hófehér gipszbe öntve kígyózott elő a lápra terített sáros szalmából – várta, hogy a polgármester avató beszéde után maszatos mancsok kifessék. Hátrébb egy szintén vesszőből font pajtaszerűség látszott, kapujában függesztett fonott bölcsővel. Eredetileg a sárkány fészkének épült, a láp bejáratában. A Sárkány ugyanis a lápból kúszott elő, talán ő a láp lakója – ámbár nagyon barátságos, szelíd jószág. Legalábbis szelídíthető, a jelek szerint. A lápon ezidáig álló, három lebontott, egészségtelen lakóház helyén ütött tanyát, itt fogadja majd az ide tervezett tanösvény leendő látogatóit. A tervek szerint minden tavasszal fehérbe öltözik, hogy újra és újra kifessék.
Színek mindenütt: freskókon, homlokzatokon, száradni kiakasztott ruhán, szőnyegen, sorára váró zenész fizimiskáján. A szemerkélő esőben végigjártuk a freskókat – érzelmi intenzitásuk magával ragadó. Némi biztatásra kisfiam megvált néhány lenkéstől és közelebb merészkedett a helyi lakossághoz, némi fánk és pogácsa reményében. Kissé tartózkodó, de szívből jövő mosolyt kapott cserébe. A kontaktus a Sárkány körül teljesedett ki. Az avató beszéd időközben elhangzott, rengeteg – feneke vágásáig festékes – félmeztelen kisgyerek szorgoskodott az állat körül egy esőköpenyes leány irányításával. Ő az alkotó, aki láthatóan jó barátságban volt a lelkesen maszatoló Robikkal. Egy nagyon kicsi, nagyon fekete és nagyon kerek szemű, tagadhatatlanul gyönyörű kisfiút azonnal sikerült levennünk a lábáról azzal, hogy a sárkány helyett a homlokára festettünk jelet – ezek után olyan ellenállhatatlan természetességgel nyújtotta tartózkodó fiam felé az ecsetet: most te!, hogy kisvártatva azt kellett látnom: fiam is dolgozik. A beavatás megtörtént.
Az eső sokakat távoltartott a rendezvénytől, amire pedig nagyon készült Pásztor Eszter, a program szervezője. A minisztériumi támogatásból megvalósított Sárkányünnepre több látogatót vártak, és minden bizonnyal megéri majd ide kirándulni – sárkányavatás nélkül is. A faluban szaporodnak a freskók, s egyéb ötletekben sincs hiány. Nyilván nem jelent megváltást, ha egyetlen falunak külső segítséggel sikerül kivergődnie a nyomorból, de a találkozások, a félelem, az idegenkedés leküzdése talán ennél is nagyobb eredmény.
Anyai lelkiismeretem mindenesetre megnyugodhatott: fiam jól vizsgázott, megérte leküzdeni szakadó esőt és kilométereket.
Este már Pesten voltunk, átvágtunk a Múzeumok Éjszakájának lázába bódult Andrássy úton, a Lánchídig láttunk négy Hammer-limuzint – minden ismét a helyére került. A szegénység, a megoldhatatlannak tűnő társadalmi problémák, az „idegenek” messze vannak, a hegyeken túl – de a festékkel megjelölt kisfiú arcát mostantól nem csak a fénykép őrzi.