Majd fél óra eltelik a filmből, mire először látjuk szemtől szembe a címszereplőt, Salvót (a palesztin színész, Saleh Bakri alakítja) – addig csupán oldalról, hátulról, az autó visszapillantó tükrében, kizárólag a szemeit fotózva veszi őt a kamera. Mindennek természetesen jelentősége van, ahogyan annak a rendezői döntésnek is, hogy a minimál történetben a dialógusok száma is meglehetősen gyér, a kitüntetett szerep a feszült csendeknek és az idegesítő zajoknak, például a meghibásodott légkondicionáló kattogásának, a lánccsörgéseknek vagy az autók brummogásának, csikorgásának jut.

Palermo szenved a kánikulától, következésképpen a jelenetek zöme elfüggönyözött, zsalukkal besötétített fülledt belső helyiségekben játszódik, ahová vakítóan tűz be a gyilkos nap, ha egy ajtó vagy egy ablak mégis hirtelen kinyílik. Mindez a látás, a tisztánlátás, a vakság, a sötétség motívumára reflektál, amely a cselekmény szintjén is visszaköszön a filmben, Salvo, a szicíliai maffiózó és vak lány, Rita (Sara Serraiocco) történetében.

A felütés lehetne egy akciómozi első szcénája is: Salvo elhárítja egy konkurens banda támadását, kideríti, hogy a főnöke likvidálására egy Renato nevű férfi adott megbízást, majd annak háza felé veszi az irányt, hogy eltegye őt láb alól. A házba érve megkapjuk a mozi tízperces csúcsjelenetét, ami tényleg igazi technikai bravúr a stáb részéről, jóllehet mindössze annyi történik benne, hogy Salvo bevárja Renato hazaérkezését, miközben felfedezi, hogy a házban tartózkodik Renato bugyuta popslágert dudorászó vak húga, Rita is. Gyönyörűen megkomponált a két főszereplő mozgása a jelenetben, az, ahogyan mindketten próbálnak láthatatlanná válni a szobákat járva a másik előtt, miközben Rita mimikájáról egyértelműen leolvasható, a nő nagyon is tisztában van azzal, hogy nincs egyedül. A kamera egy ponton Rita belső nézőpontjára vált, a fény és a férfi elmosódott arca olyan erőszakosan és fájdalmasan tör be a látóterébe, ahogyan a nap sugarai az elsötétített szobákba – akkor látjuk Salvo arcát mi magunk is először, amikor a lány ránéz.

Hogy Rita eleve nem teljesen vak, vagy a látásának részleges visszanyerése metaforikusan értendő (a férfi hatására kezd látni, értsd, „meglátja” annak valódi énjét, a kettőjük közti párhuzamokat), végül is mindegy, a lényeg, hogy Salvóra olyan hatást gyakorol a szépsége, sebzettsége, kiszolgáltatottsága, hogy nem végez vele, hanem egy ipartelepre viszi, hogy megmentse a maffia bosszújától. Nagyjából ettől a ponttól kezd a film sajnos szétesni, az első fél óra szuggesztivitását már csak pár jelenet erejéig kapjuk vissza, miközben Salvo „jellemfejlődését” nézzük, vagyis azt, hogyan halad végig azon az úton, ahová önmagát a döntésével juttatta. A főszereplők bonyolódó kapcsolatának hála a neo noirt lassan eluralja a melodrámai hangulat, amibe némi felüdülést hoz, hogy a film utolsó harmada a spagetti westerneket idézi meg a hosszú beállításaival vagy a kietlen, poros ipartelep feszült leszámolás jelenetével.

Az arányok tekintetében azonban egyértelmű, hogy a film középpontjában Salvo és Rita kapcsolata áll, az a nő részéről Stockholm-, Salvo oldaláról nézve pedig Lima-szindróma, amin mindketten keresztülmennek (az utóbbi jelenség kevésbé ismert, és egy 1996-os túszejtés után kapta a nevét, amelynek során a limai japán követségen a terroristák azért engedték szabadon a túszaikat, mert kezdtek irántuk szimpátiát érezni). Ezt, ha nagyon akarjuk, nevezhetjük akár a magyar címhez hasonlóan szerelemnek is – bár sokkal több köze van az egzisztenciális válsághoz: Salvo ugyanolyan kiszolgáltatott, limitált lehetőségekkel bíró „éjszakai” életet él a sötét oldalon a maffia bérgyilkosaként, mint a vak Rita elzárva a saját házukba, ahonnan szinte soha nem moccan ki. Ahogyan ugyanerre a válságra utal az a gyöngédség és figyelem is, amiben Salvo a szállásadója kutyáját (is) részesíti – a panzióban, ahol a bérgyilkos megszáll, a tulaj házaspárnak van egy németjuhásza, akit Salvo enged szabadon, simogat, itat, nem nehéz felfedezni a nézőnek a hármuk sorsa (Rita, Salvo, kutya) közötti hasonlóságokat. És mivel Salvo nem választhatja meg az életét (végig semmit nem tudunk meg a múltjáról) – vigyázat, spoiler! -, megválasztja hát a halálát, ha tetszik: a halálával ad értelmet az életének, amivel lényegében el is éri jellemfejlődésének csúcsát.

A rendezőpáros ígéretes elsőfilmet készített, ami ugyanolyan egyértelműen jelzi, hogy miben nagyon jók, mint amennyire megmutatja, miben volna még mit javulniuk. Az atmoszférateremtésre, a bravúros kameramozgásokra és beállításokra (Daniele Ciprì operatőr érdeme) egy szavunk sem lehet, de mintha a cselekmény egésze (még akkor is, ha érezhető, hogy ebben a filmben nem ezen van a hangsúly) túl szegényes, helyenként pedig közhelyes, különösen a zseniális első fél órához képest.