Gennagyij Rozsgyesztvenszkij és a Concerto Budapest

Megszoktuk már, hogy a Concerto Budapest hangversenyein világklasszis szólisták lépnek fel: olyanok, mint Gidon Kremer, Vagyim Repin, Khatia Buniatishvili, Jevgenyij Koroljov, James Galway, Evelyn Glennie. Így történt ez a zenekar legutóbbi estjén is, ezúttal azonban nemcsak a versenymű előadója volt nemzetközi mércével mérve csúcsteljesítményt nyújtó muzsikus, de a karmester is. A két művészt immár negyvenöt éve szoros kötelék fűzi egymáshoz: a májusban nyolcvanhárom esztendős Gennagyij Rozsgyesztvenszkij és a hetven éves Viktoria Posztnyikova 1969 óta házasok. Közös koncertjükön romantikus-posztromantikus műsor szólalt meg: Liszt Prométheusz című szimfonikus költeményét (1850/55) Rahmanyinov 4. (g-moll) zongoraversenye (op. 40 – 1926/28/41) követte, majd a szünet után ritkaság, Sibelius 5. szimfóniája (op. 82 – 1915/19) koronázta meg a programot.

Az idős kor nem feltétlenül hajlott: Rozsgyesztvenszkij szálfaegyenesen jár, az évek számát legfeljebb a lassabb léptek jelzik. Mindig is arról volt híres, hogy briliáns a manuális technikája (de nem öncélú és magamutogató, mint a Jurij Szimonové), hiba volna tehát azt hinni, hogy ezúttal azért vezényelt olyan takarékos és apró mozdulatokkal, szinte csak csuklóból, mert nem futja már többre az erőből. Nem, a koncert folyamán jó párszor meggyőződhettünk arról, hogy Nyikolaj Anoszov fia (aki hajdan, pályakezdőként azért választotta az anyai családnevet, hogy ne keverjék össze karmester édesapjával) milyen lendületes és energikus ma is: a kevés mozgás részben karmesteri krédójának része (emlékezhetünk erre régebbi koncertjeiről is), részben öregkori bölcsesség eredménye. Ha már a régi időkről esett szó: évtizedekkel ezelőtti Rozsgyesztvenszkij-fellépések egy, a mostaninál szikárabb, szárazabb muzsikus-egyénig emlékét hagyták maguk után, idős korára a maestro, úgy látszik, megszelídült, s ez gazdagabb érzelemvilágot és közlékenyebb muzsikálást hozott magával. Rozsgyesztvenszkij nem véletlenül működött a Nyugat számos nagybecsű zenekarának élén: valóban nagyon kvalitásos mester, lényegi mondandóval.

Liszt szimfonikus költeményét erőteljesen, tömbökben gondolkodva szólaltatta meg, a sűrű hangzásban, markáns ritmusokban, éles hangsúlyokban és a forma darabosságában a hős küzdelmes karakterének zenei kifejezőjét fedezve fel. Megkapó volt a mű végén, a liszti dramaturgia obligát trionfo-szakaszában a fúvósok fényt árasztó hangzása. A Rahmanyinov-versenymű kíséretében a zene képlékenysége és színgazdagsága ragadta meg Rozsgyesztvenszkij képzeletét, Sibelius Ötödikjében pedig a természetpoézis, melynek itt-most nem pasztelles-lágy, hanem dús, indulatos, szenvedélyes válfajával szembesülünk. Ennek megfelelően az 5. szimfónia legjellemzőbb zenei megnyilvánulási formája Rozsgyesztvenszkij mindig pontos pálcája alatt egyfajta robusztus erő volt – no meg a telt szimfonizmus hangzásmámora. Emellett meg kell emlékezni a megkapóan szép Andante moderato középtételben a szaggatott alaptémát kísérő vonós pizzicatók költői kivitelezéséről, és persze a finálé (Sibeliusra máskor is jellemző) repetitív technikájában rejlő makacs-mágikus monotónia méltó kiaknázásáról, mely a mű végének diadalmas apoteózis-hangjához is egyenes úton vezette el karmestert és zenekarát. Utóbbi a teljes hangverseny során mindvégig ünnepi formában játszott: a teremben érezni lehetett a lelkesedés elektromos erőterét, az örömöt és az odaadó rokonszenvet, amellyel a Concerto Budapest művészei teljesítették a nagy vendégmuzsikus kéréseit. Boldog mosolyok az arcokon – a kottapultok mögött és a nézőtéri széksorokban egyaránt. A műsor legvégén a szűnni nem akaró ünneplésre adott válaszként a karmester Liszt 5. transzcendens etűdjét, a Feux Follets-t vezényelte el – Weiner Leó hangszerelésében.

Fotók: Concerto Budapest / Fejér Gábor