A Haláltánc kiállítás igazi időhurok. 1853, 1940, 1966 és 2023. Csak pár évszám a Michelangelo-teremben uralkodó furcsa időbeli jelenségből, amiben évszázadok kapcsolódnak össze. 1853 Gustav Courbet Birkózók című munkájának keletkezési ideje. Ez a festmény lesz később 1940-ben a 17 éves Reigl Judit első meghatározó múzeumi élménye, amikor élőben láthatta a Szépművészeti Múzeum gyűjteményében. A Birkózókat megfesti magának is, de csak 1966-ban a Párizstól 30 kilóméterre fekvő kis falunak, Marcoussisnak a határában. Bérelt kis házában, műtermének falán alkotja újra a festményt saját magán átszűrve, feldolgozva és megdolgozva. A két festmény, mint két távolra szakadt ikertestvér vagy elszakított szülő és gyermek, 2023-ban talál újra egymásra Reigl Judit Haláltánc című kiállításán. A művész kérésére rajzai mellé azok a klasszikusok kerültek a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből, amelyek több évtizeden keresztül hatottak kompozícióira, vonalaira, alakjaira.
A festmények és a rajzok között nincs hierarchia, inkább együttműködés és egymásra hatás. Reigl Judit rajzai figyelmünket a képek egy-egy részletére irányítják és kiemelik azt, de ezt a kutató figyelem folyamatos pásztázásával teszik, a nyughatatlan állandó keresés és kutatás izgalmával. A rajzok szinte lecsupaszítják a festményeket, ami által feltárják az azok lényegét adó tömör jelenségeket. Az eredeti művek mellett felsorakozó Reigl-rajzok véletlenül sem a több száz éves mesterművek másolatai. Sokkal inkább esszenciák, amelyekben az emlékek, az adott művel eltöltött idő lenyomatai idéződnek meg. Bizonyos esetekben csak az eredeti kompozíció egyes elemei jelennek meg, de azok sem szolgai másolatként, sokkal inkább a hosszas nézés és látás után lecsapódott Reigl interpretációban. Nézzük csak meg Csontváry Kosztka Tivadar Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban képét! Ha a pontos másolat elvárásával fordulnánk a rajzhoz, akkor a biztosan bekövetkező csalódással kellene számolnunk. A kuszán táncoló ceruzavonalak nyomán kirajzolódó rajzon se az arányok, se az emberalakok, de még a központba állított fa sem egyezik meg az eredeti képpel, mégis visszaadja a festményről kiemelt részlet lényegét. Ez pedig az alakok táncában rejlő extázis, a fa és ember energiái, az átszellemülés és a pillanatra koncentrálás mindig különleges érzete. A rajz tehát több, mint az eredeti festmény egy részletének kiemelése és felnagyítása. Reigl rajzán a vonalakat figyelve ugyanis már nem arcnélküli tömeget, sokkal inkább egyéneket és karaktereket láthatunk. A látás és megfigyelés hatására a főszereplő is más lesz: figyelmünk középpontjába már nem az évszázadok tanújaként álló fa, sokkal inkább a mulandó ember kerül.
Bár a személyes tapasztalás vagy egy-egy reprodukció megfigyelése adta az inspirációt, de a konkrét rajzok létrejöttéhez nem volt szükség az eredeti mű fizikai jelenlétére. Reigl egy sokkal pontosabb forrásból dolgozott: az emlékezetéből. Egyértelmű, és ezt érvényesnek tartom minden látó emberre, hogy az egyszer látott vizuális emlék örökre részünké válik és dolgozik bennünk. Reigl ezeket a látványokat azonban nemcsak raktározta, de időről időre elő is vette, hogy végül akár csukott szemmel is vissza tudja adni őket. Így volt ez a koponyákkal is, amelyek a maguk komplex értelmével valóban egy életen át tartó (halá)tánc partjelzői lehetnek. Gottfried Libalt festményén az egymásra halmozott koponyák még vészjóslóak és súlyosak, egyértelműen jelezve, hogy a végjátékban mindenképpen a halál jön ki győztesként. Reigl rajzain azonban már a nyoma sincs a libalti súlyos végkifejletnek és könnyebbé válik a sors elfogadása. Játékká, amely során a kísérletezésé és a megfigyelésé a főszerep. Benne van a rajzokban a halál tudatának súlya, de Holbein Haláltánc sorozatát is idézve, az élet könnyedségét, játékát és táncosságát is megidézi. A 16. századi metszet sorozaton a halál nem csak a végjáték során tűnik fel, sokkal inkább a képek aktív szereplője, aki próbára teszi az esendő embert élete során. A különböző jelenetekben a mulandóság lépten-nyomon ott leselkedik és emlékezteti a nézőt az élet nehézségeire, megpróbáltatásaira és veszélyeire. Reigl Judit élete sem szűkölködött nehézségekben és fordulatokban, amelyet a rajzokat kiegészítő festményei is jól példáznak. A Munkás-Paraszt barátság című festménye Olaszországot és Magyarországot köti össze, hiszen a nagyméretű freskó makettjének szánt kép a velencei Tetrachákkal alkot ismét egy időhurkot, ahol az ölelés egyetemes és időtálló gesztusa kapcsolja össze a San Marco téren álló szoborcsoportot a II. világháború utáni Magyarországgal. Azzal az országgal és azzal a rendszerrel, ahol a szabadságot szerető Reigl már nem találta a helyét és ahonnan végül többszöri próbálkozás után sikeresen elszökhetett, kevés tárgya mellett emlékként magával víve a Szépművészeti Múzeumban látott képek emlékeit.
A festmények és rajzok által felépített finom időszövetben szinte nehézkes és túlontúl evilági az a rozoga létra, melyen Reigl Judit évtizedekig mászott fel a bérelt kisház padlásterében, otthonának műtermébe. Olyan filozofikus könnyedség árad a rajzokból, hogy szinte szentségtörés ezt a földi élethez ragadt tárgyat velük egy térbe helyezni. Létjogosultságát azonban mégis alátámasztja memento jellege, amely egy mára eltűnt műterem és egy folyamatosan látó és újat teremtő lélek emlékét őrzi.

Reigl Judit Haláltánc
Megtekinthető: 2023. május 26. – szeptember 3.
Kurátorok: Gát János és Petrányi Zsolt