Ránki Dezső

Ránki Dezső elsőként a szenvedélyes, sodró, kissé tépett hangulatú c-moll szonátát (Hob. XVI: 20) játszotta, ezt a hamisítatlan „Sturm und Drang” darabot. Vagy mégsem? Mert már az első hangok megszólaltatásakor feltűnt, hogy mennyire rezerváltan, mennyire visszafogottan, milyen kicsire visszacsavart lángon lobog – pislákol? – most ez a muzsika; Ránki valahogyan a franciák felől értelmezte Haydn művét, elsősorban a tompítópedál használatával érve el ezt a szinte már nem is impresszionista, hanem pointillista hatást. Nem kérdés, hogy ez koncepció, de számomra inkább modorosnak, már-már pretenciózusnak hatott. A második, Andante con moto feliratú tételben meglepett az elég élénk tempó – Ránki egy kissé átszáguldott, vagy pontosabban átporoszkált ezen a roppantul lírai, érzelmekben felette gazdag zenén. A harmadik tételben megvillant Haydn humora, ötletgazdagsága, kimeríthetetlen ritmikus képzelőereje, de azért valahogy ez is a művész távolságtartásával tűnt ki elsősorban. Hogy rendkívüli színvonalú zongorázást hallattunk, az persze nem kérdés, de mintha a szív nem akart volna megnyílni.

Joseph Haydn

A két Haydn előtt tisztelgő kis darab (Ravel: Menuet sur le nom d’Haydn; Debussy: Hommage á Haydn) gyönyörűen hangzott el, és ez után még komolyabb emelkedést hozott a nagy Debussy-sorozat, az Estampes. Itt Ránki folytatta a hangszínek kikeverésének mestermunkáját, de ami Haydn esetében talán nem volt egészen sikeres ötlet, az itt – a zongorairodalom egyik legnagyobb hangköltőjénél – természetesen varázslatos pillanatokkal ajándékozott meg. Mindamellett megint túlzottan visszafogottnak éreztem az interpretációt. A Granadai este spanyolos tánctöredékeiből hiányzott az a bizonyos duende, amelyről Federico García Lorca oly megragadóan írt, és amely az egyik legfontosabb vonása ennek a kis remekműnek. A záró szám, a Kertek az esőben viszont alighanem a koncert csúcspontját hozta – hangáradat, rendkívüli technikai virtuozitás, költészet. És mégis. Még itt is úgy tűnt, hogy Ránki a hangokból valamiféle üvegharangot szőtt maga köré, és ebből nem tudott kitörni a közönség szíve felé.

Claude Debussy

Az eddig is különös műsor furcsaságát csak fokozta, hogy a második részben mindössze egy nem túl terjedelmes Schumann-művet hallhattunk. A Humoreszk a szakértők egybehangzó véleménye szerint nem éri el a Karnevál vagy a Kreisleriana nívóját, a zongoristák se nagyon szeretik, mert talán hálátlan darab, technikailag igen nehéz, ugyanakkor valahogy mégsem látványos, a szenvedélyessége kissé kiszámított, kimért. Az idegenkedés másik oka feltehetően az lehet, hogy a hét részre tagolódó, ciklikus műben a rendkívül éles ellentétek szinte átmenet nélküli váltják egymást, így az egység megtalálása roppant bonyolult, szinte kilátástalan feladat. Schumann önvallomása szerint nevetés és könnyek közt írta a darabot, és úgy vélte, sikerült benne megvalósítania legfőbb célját, a szellemesség és a szentimentalizmus újromantikus összeolvasztását. Kérdés, elérte-e a vágyott célt. Legyen bárhogy is, Ránkinak sem sikerült megéreztetnie, hogy a mű valóban méltó a felfedezésre. A ciklus csapongó jellegéből, szertelenségéből, vadságából nem sokat érzékelhettünk, mindamellett persze a művész továbbra is lenyűgöző biztonsággal, rendkívüli technikai színvonalon zongorázott. De az üvegbúra mögül ezúttal sem lépett elő.