Ellentmondásos helyzetben van az animáció az utóbbi években, évtizedben: miközben a számítógép által generált vizuális effektek korlát nélküli elburjánzása révén miatt minden korábbinál nagyobb teret nyer az élőszereplős filmekben is az animátor, egyre fokozottabb realisztikusságuk miatt a nagyközönség szemében ezek nem animációkként, hanem bombasztikus filmes látványosságként értelmeződnek. Ráadásul az animációkat az is háttérbe szorítja valamelyest, hogy a korábban rajzfilmekként megelevenített mesei és/vagy képregényes alapú történetek rendkívül népszerű élőszereplős feldolgozásokban jelennek meg – elég csak az idén nyáron kasszát robbantó Barbie-filmre gondolni.
Ha ehhez hozzávesszük az elmúlt évtized egyértelmű trendjét a költséges és független formátumok felé csordogáló pénzcsapok szűküléséről, akkor azt látjuk, hogy bár az egyedi animátor bővelkedhet jól fizető alkalmazott állásokban, saját kreatív potenciáljának valódi animációban való kifejezésére kevesebb lehetősége nyílik. Talán ezért van az, hogy az animáció iránt elkötelezett Japánon, és talán Franciaországon kívül még a sokszoros fesztiválnyertes, szinte kultikus animátorlegendák is küszködnek a munkáik tető alá hozásával.
Ebben a környezetben fejlődött ki – vagy inkább jellemzően küszködött a kifejlődéssel – annak a lengyel animációs alkotónak a karrierje, akinek első egész estés filmjére az utolsó járvány előtti Berlinálén figyeltem fel. Mariusz Wilczyński azonban előtte már húsz éven keresztül kitartóan készítette – elsősorban a lengyel televízió finanszírozásával – rövid, 2 és 20 perc közötti animációit, amelyek közt akad rendelésre készült és teljesen önálló munka is, és amelyek során jól követhetően kialakult az a tematikus érdeklődés, világhoz való viszonyulásmód és formanyelv, amely a Berlinálén bemutatott remekmű alapját képezi.
A Kill It and Leave This Town (2020) olyan zaklató szépségű és felkavaró erejű mű, hogy a több mint három évvel ezelőtti vetítés élménye máig élénken él bennem, de erre a cikkre készülve alig mertem újra belenézni. Bár a tíz éven keresztül készült játékfilm egyelőre csak illegális felületeken érhető el, ez az írás azért született meg, mert a szerző összes rövidfilmje megnézhető a honlapján, így az alább kifejtettek mind ellenőrizhetők emitt: http://www.wilkwilk.pl/
A feltehetően meglehetősen introvertált és önmarcangoló Wilczyński filmjei elsősorban önmagából születnek, egy önmagát élve boncoló, a világot saját félelmein, traumáin és elméjének féktelen fantáziáján keresztül láttató alkotóból és alkotóról szólnak, éppen ezért művei nagy többségének a személyes érintettség ad különös súlyt és erőt. Azon túl, hogy a művész alakja többször is megjelenik, a szüleihez és különösen az édesanyjához fűződő viszony az alapja több rövidfilmjének (For My Mother, 2000; Unfortunately, 2004) és a már emlegetett egész estés műnek is. A bonyolultsága, problematikussága és változékonysága miatt legellentmondásosabb emberi viszony pellengérre állítása különösen élesen teszi lehetővé a személyiség árnyoldalainak kíméletlen felmutatását.
És ez a mindent átható kíméletlenség, témáival, karaktereivel, sőt történeteivel szembeni kegyetlenség az, ami Wilczyński attitűdjét leginkább meghatározza. A szarkazmus és irónia ennek csupán egyik vetülete, és elsősorban a régebbi és a mai (lengyel) társadalmi valóság ábrázolásában érhető tetten, például a lengyel tévé megrendelésére, a nemzetközi Chopin év „tiszteletére” készült, már címében is taburomboló Chop, Chop, Chop, Chopin (1999) című rövidben. Ebben a filmben a lengyel történelem ellentmondásainak kontextusába ágyazza a Chopin-jelenséget, zenéjét csupán alig felismerhető kortárs feldolgozásokban hallatja, alakját pedig csak közönsége előtt öntetszelgően hajlongva mutatja.
A lengyel életérzés, történelemszemlélet és világkép kifigurázása sok filmjében rejtve, a háttérben is jelen van, akár egy lepukkant bérházon kitartóan, a fekete-fehér képen egyedüli színként lengedező lobogó formájában (Kizi Mizi, 2007), akár a tárgykultúra vagy beszédfordulatok ironikus megjelenítésén keresztül.
Mariusz Wilczyński: Kizi Mizi
A karakterekkel sem bánik kesztyűs kézzel, önmagának és a legközelebbi hozzátartozóival ápolt viszonyának élve boncolása a haldokló anyával töltött utolsó napok-órák testi lelki kegyetlenségében (Kill It and Leave This Town), vagy a melodrámai fordulatokkal és hangnemmel ábrázolt múlhatatlan macska-egér szerelem véres zárásában (Kizi Mizi) éri el a csúcspontot. Ráadásul mindez vagy simán abszurd, vagy egyenesen önmaguk farkába harapó narratív szerkezetekben jelenik meg, amelyek egyszerre számolják fel a történetek koherenciáját és zárják fájóan kiúttalan körforgásba a szereplőket. Nem ritkán egy zárócsavarral maga az ábrázolás közege és kerete számolódik fel, mint amikor Chopin váratlanul „kikopog” a tévé képernyőjévé váló képen (Chop, Chop, Chop, Chopin).
Mindez kevéssé lenne érdekes, ha nem állna szoros összefüggésben a műfaj – az animáció – lényegével, a mozgásban lévő rajzolt formák egymásból kibomlásának és egymásba omlásának dinamikájával, amelyre a legtöbb művészi ambíciókkal készülő rajzfilm épít. Wilczyński túlnyomó részben tusrajzra épülő munkái úgy játszanak a formai léptékugrásokkal, dimenzióváltásokkal és morfolásokkal, hogy azok mindig mélyen a narratív vagy érzelmi folyamatba ágyazódnak, és ezáltal sosem válnak öncélú látványossággá. Ráadásul a hol finom vonalú, hol durva rajzok érzékenysége – mind a legtöbbször érzékelhető papírfelület villódzása, mind a kézzel húzott vonalak remegése révén – folyamatosan valamilyen furcsa, képi jellegű testi jelenléttel tölti meg a látványt.
Ezeknek a filmeknek a gyakran egyszerű, de nyugtalanítóan szép képi világa attól igazán magával ragadó, hogy a kézzel rajzolt képek természetéből fakadó direkt személyesség könyörtelenül átitatja a feldolgozott témák, történetek, alakok és érzelmek teljes spektrumát. Ennek a hatásának az intenzitását tovább növeli a zenével való szoros összefonódottság, amely lehet tematikusan is jelenlévő, mint a Chopin-rövid esetében, vagy implicit módon beágyazott, mint az összes többiben.
Bár Mariusz Wilczyński viszonylag ismeretlen a kortárs animáció világában (valamiért egész estés filmje előtt a fesztiválok helyett inkább a galériák és múzeumok fedezték fel), igazából csak a legnagyobb szerzői animátorokkal lehet egy lapon emlegetni. Abszurdba hajló munkásságát a maró társadalomkritika és a személyes involváltsággal átitatott kíméletlen karakterábrázolás és a filmek közötti folyamatos keresztutalások hálózata miatt egy olyan tengelyen tudnám elhelyezni, amelynek egyik végén a brit Phil Mulloy, a másikon pedig az amerikai Chris Sullivan található.
