A 2006 októberében elhunyt Bence György kevés hiteles értelmiségink egyike volt. Már a hetvenes évek hajnalán a marxista gazdaságtan teoretikus önellentmondásait feszegette, „jutalma” nem is maradt el ezért; ’89-ig szilenciumra ítéltetett. Ettől függetlenül – s persze leginkább épp ezért – meghatározó részt vállalt a hazai rendszerkritikus ellenzék megszervezésében. A rendszerváltás után – igaz, számára már meglehetősen későn – aztán végre elfoglalhatta megérdemelt helyét a katedrán és a közéletben egyaránt. A legújabb kori magyar demokrácia születésekor a Fidesz tanácsadója volt, a városi legenda személy szerint neki tulajdonítja nevezett párt – Magyarország jelenét mai napig meghatározó – konzervatív fordulatának ötletét, ám ezt Bence mindig határozottan cáfolta. Rá jellemző módon hozzátéve, hogy büszke volna rá, ha így lett volna, de speciel nem így történt.  

A történeti leírás önmagában untatta (miközben lehengerlő műveltséggel bírt), míg a normatív politikafilozófiát a tudományosság köntösébe bújtatott – némiképp tanító nénis – moralizálásnak tartotta leginkább. A deliberatív irányzatok naiv optimizmusát is nem kevés gyanakvással szemlélte, mert a dogmatikus liberális gondolkodókkal szemben ő igencsak szkeptikus volt az emberi természettel kapcsolatban. Elsősorban ez tette őt konzervatívvá – de még véletlenül sem a szó manapság előszeretettel kiforgatott értelmében, hisz a kenetteljes és pátosszal teli kereszténykonzervativizmuson leginkább csak mosolygott. Nem fért bele ugyanis az ő mindig kritikus, tabukat nem ismerő (sokszor egyenesen provokatív), semmiféle örök és megkérdőjelezhetetlen társadalmi tekintélyt el nem fogadó habitusába. Orthmayr Imre egyébként azt írja e könyvben, hogy Bence – ha már feltétlenül választani kellene – inkább baloldali és liberális volt. Teljesen igaza van. És konzervatív is. Vagyis egy kicsit mind, és egyik sem egészen. Gondolkodó ember volt. 

Rendszerváltás utáni elemzései szinte egytől egyig arról árulkodtak, hogy egyre nagyobb szakadékot érzett az eszmefilozófiai vizsgálódások és a tényleges politikai praxis értelmezése közt. A „tisztán” filozófiai aspektusok helyett inkább a politikai aktorok tetteire koncentrált tehát – nem ritkán beleszőve személyes, exkluzív háttértudását is a leírásokba. Szintén Orthmayr fogalmazza meg talán a legfontosabban Bence kritikai stílusának karakterét: „Leginkább azokról szól szívesen, akikről tisztelettel és megbecsüléssel beszélhet. (…) Nagyon óvatosan bánik az elítélő kritikával, s ha él vele, csak akkor nevezi néven a kritizált személyt, ha politikus. (…) Nem lenézni, hanem felnézni akar másokra”. Eközben – bár tudós volt a szó legeredetibb értelmében – a klasszikus társadalomtudósi szerep műfaji követelményei egyre kevésbé érdekelték már. Annál inkább a politika és a közélet világa. Ha lehet mondani, rendszerváltozás utáni munkásságának nagy intellektuális drámája az volt, hogy ha igazán érdemit akart mondani a magyarországi politikai viszonyokról, ki kellett lépnie az akadémiai lét sterilitásából – ezzel viszont a – szakmailag elvárt – társadalomtudósi kívülállás elve sérült.

Ezt a megpróbáltatásokkal, szenvedéllyel és dilemmákkal teli szellemi utat elemzi végig 10 kolléga a könyvben, hol személyes élmények alapján, hol az életműre, hol Bence kedvenc témáira koncentrálva. (A már említett Orthmayr Imre mellett Huoranszki Ferenc, Horkay Hörcher Ferenc, Pogonyi Szabolcs, Kovács András, Halmos Károly, Fülöp Endre Gángó Gábor, Kovács Gábor és Szántó Veronika írásai szerepelnek a kötetben.) Teszik mindezt a tisztelet hangján, vagyis pontosan úgy, ahogyan Bence György is mindig közeledni próbált másokhoz. Mégsem mondható búskomornak a kötet. És nem csak azért, mert az nem illenék egy tudományos gyűjteményben. Hanem mert maga Bence is irtózna tőle. 

A színvonalas emlékkönyv persze azoknak mondja a legtöbbet, akik ismerték Bence Györgyöt, illetve munkásságát. Ám bátran ajánlható mindenkinek, aki nyitott a társadalmi és politikai jelenségek széles látókörű, olykor ironikus, de mindvégig felelősségteljes vizsgálatára. Vagyis mindarra, mi Bencét egész életében jellemezte.