Viszonylag ritka, hogy egy tudós a maga mestereiről, kollégáiról és barátairól személyes, egyúttal szakmai portrékban emlékezzen meg. Pléh Csaba pszichológus és nyelvész erre vállalkozott a Tények és tanúk sorozat Árnyak című kötetében. Úgy érezte, nemcsak a tudóstársak eredményeinek kell fennmaradniuk, hanem személyiségük lényegi vonásainak s motivációiknak is: annak, hogy ki honnan jött, milyen célokkal, s céljait hogyan tudta megvalósítani. S bár Pléh Csaba nem személyiség-lélektannal foglalkozik, hanem a nagyközönség számára kevésbé ismert kognitív pszichológiával (a megismeréstudományok egyikével), illetve pszicholingvisztikával (a nyelvhasználat lélektani hátterének kutatásával), tizenhat portréjában rámutat, milyen szoros kapcsolat van egyéniség és választott pálya, illetve szakterület között.

Egyik mestere, Barkóczi Ilona esetében például a kíváncsiságot, az ötletességet és a cselekvőkészséget tartja az egyéniség lényegi vonásainak, s szükségszerűnek véli, hogy Barkóczi kísérleteiben épp a kreativitást, az alkotást vizsgálta, s abban alkotott maradandót. Vagy ott van egy osztálytárs és barát, Jólesz Ferenc életútja. Ahogy Pléh Csaba írja, „Feri édesapja fiatalon agydaganatban hunyt el, s Feri állandó gimnazista álma az volt, hogy idegsebész lesz. Miközben a motívum érthető volt, tudtuk, milyen mérhetetlenül ügyetlen ehhez. Kreatív emberként azonban megtalálta a megoldást. Ő lett a képalkotás által irányított, emberi kéz beavatkozását nem igénylő nőgyógyászat és idegsebészet úttörője”, a „Harvard Egyetem orvosi képalkotó innovatív fejlesztéséinek vezetője”.

Elsősorban az általános lélektan és a kísérleti pszichológia képviselőiről (például Kardos Lajosról, Barkóczi Ilonáról, Marton Magdáról, Grastyán Endréről) emlékezik meg a portrékban, illetve rövidebb terjedelemben nyelvész kollégáiról, orvos, irodalmár barátairól (többek közt Szegedy-Maszák Mihályról), s feltűnően hiányzik az arcképek sorából Mérei Ferencé, Popper Péteré s általában a szociál- és személyiségpszichológia közismert figuráié. Ezen portrék sorából azonban párat pótol a kötet önéletrajzi része.

Saját élet- és pályaképének megírását Pléh Csaba eredetileg nem tervezte, erre (az előszó tanúsága szerint) a Magvető Kiadó kérte fel, s így a maga „árnyát” is berajzolta kötetébe. Életútja ismertetése során azonban beszámol azokról a pszichológustársakról is, akiket ugyan ismert, becsült és akikkel kapcsolatba is került, de mivel nem az ő szűkebb szakterületén alkottak, így méltatásukra kevésbé érezhette hivatottnak magát. (Arról nem is szólva, hogy többükről külön emlékkönyv készült már.) A saját élet- és pályarajzában például elég hosszan foglalkozik Mérei Ferenc hatásával. Társadalmi felelősségérzetét példamutatónak, szociabilitását elbűvölőnek tartotta. Tapasztalata szerint Mérei köré mindenütt közösség szerveződött: „hihetetlenül szuggesztív és meggyőző ember és rendkívüli kapcsolatteremtő volt”. Mérei karaktere és életútja (1956 utáni bebörtönzése) magyarázatot adott számára, miért épp a csoportlélektannal, a csoporttagok kapcsolatának vizsgálatával, a kiscsoportok fejlesztésével, vezetési stílusaival foglalkozott elsősorban, s miért bizonyította kísérleteivel, hogy csak a spontán létrejött s demokratikusan szerveződő kisközösségek (nem pedig az intézményesítettek) képesek kreatív teljesítményekre.

Miután az olvasó végigköveti Pléh Csaba életútját, úgy érezheti, a szerző lelkes azonosulása Méreivel lelki rokonságukból fakadhatott. Úgy tűnik, maga is mindig közösségre, otthonos, baráti kapcsolatokra vágyott, és ezeket mind gyerekként, mind felnőttként igyekezett megtalálni, kialakítani. Kamaszként szinte minden tevékenységéhez talált havert, barátot, munkáiban pedig kísérletező társakat, tudósokat, akikkel együtt gondolkodhatott, akik inspirálták, s akiket ő is inspirált. ELTE-diákként, -oktatóként, később tanszékvezetőként az MTA és a Pécsi Orvostudományi Egyetem kísérleti pszichológusaival dolgozott rendszeresen együtt, később különböző magyar és amerikai műhelyekben folytatott többedmagával pszicholingvisztikai, majd megismeréssel kapcsolatos és evolúciós vizsgálatokat. Közöttük vannak a gyermekek nyelvelsajátításával kapcsolatos kísérletek is. Néhány ezek közül: A két és fél éves éves gyermek a gyakran használt kivételeket – például a ló – lovat, kő – követ tőváltásokat – még automatikusan átveszi a környezetéből és jól használja. Egy-másfél év múlva azonban a kivételeket is az általános szabályok szerint ragozza, azaz helytelenül – lót, kőt –, s csak jóval később lesz újra helyes és biztos a nyelvhasználata. A jelenség okainak keresése aztán neurológiai vizsgálatokhoz vezet, például oda, hogy az agy mely területéhez kötődik a szabályok, mely területéhez a kivételek elsajátítása. Izgalmas és saját tapasztalataimmal is összhangban állónak érzem azt a későbbi vizsgálati eredményt, hogy a kétkezi családokban felnövekvő gyerekek inkább a szövegszituáció körülményeire utalva fejezik ki magukat („Az bedobta ezt, ő meg kiszaladt.”), míg az értelmiségi gyerekek kifejtő módon, tartalmas fogalmakkal és inkább visszautalásokkal élnek („A kisfiú eldobta a hógolyót. Az betörte az ablakot. Kijött egy bácsi, és elkergette őket.”). Az iskolai előmenetelnek persze az utóbbi kedvez. Pap Mária és Radics Katalin voltak ez utóbbi vizsgálatokban Pléh Csaba kutatótársai.

Munkahelyein csak akkor érezte idegenül magát, ha autoriter vezetési gyakorlattal találkozott, vagy civódást, intrikákat tapasztalt. Tanszékvezetőként az is elkeserítette, ha egy-egy oktató a tudósi tevékenységére hivatkozva elhanyagolta tanári munkáját. Ő még az olyan kutató tanárok (Barkóczi Ilona, Putnoky Jenő) mellett sajátította el az alapismereteket, akik az oktatást, a diákokkal való eszmecserét gondolatébresztőnek tartották, s a tanítványokat be is vonták kísérleteikbe. „A tehetségek nagyon fiatalon tudományos partnerekké tehetők” – vonta le mesterei és a saját oktatói-kutatói munkájából a következtetést Pléh Csaba. Úgy érezte, az ilyen tehetséggondozás nélkül nem fejlődhet a hazai tudomány. S ha belegondolunk, hogy a pszichológia burzsoá áltudománnyá minősítése, a pszichológia művelésének ötvenes évekbeli betiltása után milyen gyorsan megérett a pszichológusoknak két olyan nemzedéke, amely behozta a magyar pszichológiatudomány évtizedes lemaradását, igazat kell adnunk a szerzőnek.

A múltról beszélve persze a jelenre is reflektál az író. Jelzi, ma már általánossá vált az oktatók körében, hogy a kutatásra és a publikációk gyarapítására összpontosítanak. Részben azért, mert az intézményvezetők kizárólag a publikációk alapján mérik a teljesítményeket, részben azért, mert a tanítási körülmények nagyon leromlottak. Az oktatásigazgatás ma már minden előkészületi munkát a tanárra oktrojál: az egyetemeken megszüntették a technikusi, a laboránsi s egyéb kisegítő állásokat, oldjon meg egyedül mindent a tanár, vagy végeztesse a diákokkal az előkészítő munkákat. „Irritál a mai egyetemek menedzsereinek mindent a leggyengébb láncszemre, a tanárra hárító felfogása” – írja egy helyütt.

A könyv legszemélyesebb, leginkább szeretni való része az első száz oldal, a gyerek-, kamasz- és ifjúkor története. Reflektált visszapillantások sora a három fejezet, az emlékképek felidézése lehetővé teszi annak vizsgálatát is, miért lett a szerző olyan emberré s olyan tudóssá, amilyennek ismerjük. Ambícióit, bizonyítani akarását és a független gondolkodás iránti igényét például annak tulajdonítja, hogy első generációs értelmiségi. Otthonosság utáni vágyát, a család és a társak, barátok iránti erős szükségletét arra vezeti vissza, hogy szülei már hároméves korában elváltak, és ő előbb az anyai nagymamánál, majd tízéves korától apjánál és apai nagyszüleinél élt. A két család két világ volt, s bár közöttük ő képezhette volna a hidat, ezt a szerepet nem tölthette be: anyai és apai hozzátartozói a válás után nem érintkeztek egymással. Alapélménye volt az is, hogy nagyon különbözött az a világ, amelyben kora gyerekkori tapasztalatait szerezte, attól, amelyben a kamaszéveit, ifjúságát töltötte. A sváb falu, Dunabogdány a gondoskodó és határozott női szeretet, a korlátlan szabadság és a kétnyelvűség élményével ajándékozta meg, ugyanakkor hiányokkal is: az anyára való várakozás, vágyódás sóvárgásával. A pesti Ferencvárosban a különleges apai család, az értelmiségi barátok és a grundhaverok többrétű közege, az iskolák szigorú elvárásai okos, szelíd alkalmazkodásra nevelték. A nyelvhasználat ebben a családban is töprengésre késztethette. Itt a nagymama orosz volt, s ha haragudott, oroszul toldalékolta a magyar szavakat. Hogy a szerző érdeklődése a nyelvészet felé is fordult, talán épp a gyerekkorban megtapasztalt nyelvi furcsaságokon is múlott.

Pléh Csaba könyve izgalmas élettörténet, tisztelettudó főhajtás elhunyt barátok, munkatársak előtt, és tudománytörténet is. A hazai pszichológia megújulásának hatvan évét testközelből láttatja, a tudósok kínjaival, örömeivel együtt, és nem győzi hangsúlyozni: közösségi munka ez, ám nem nélkülözheti az individuumok erőfeszítéseit.

A könyv adatlapja itt található.