A Plastic Septet előfutárának a Plastic Ohara együttes tekinthető, amelynek megszűnése után a két vezető egyéniség továbbra is együtt gondolkodik. A csapatból többen már diákkorukban együtt zenéltek; a számok többségét jegyző Váczi Dániel (szaxofon) és a másik alapító és zeneszerző, Brezovcsik Gábor (gitár) eközben saját nevük alatt is működtetnek zenekarokat. A szólamokat a kortárs zenére nyitott, fiatal, de már elismert szólisták viszik. Váczi a magas hangú szopraninón játszik, és vezeti a fúvósokat (Lukács Gábor altszaxofon, Nagy Balázs tenorszaxofon, Ablonczy Keve basszusklarinét), akiknek hangzása a World Saxophone Quartetből, David Murray egyéb felvételeiből, és más jazzkísérletekből merít, mindezzel együtt erősen klasszikus ihletésű. Nagy Péter bőgős meg a sok zenekarban szívesen látott dobos, Mohay András afféle hidat töltenek be ritmusszekcióként, mert Brezovcsik nem hozzájuk sorolható, hanem önálló szólamként vesz részt az alkotásban. Érdekes módon a két vezető szólista főleg egymás szerzeményeiben kap ilyen szerepet.
A zenekar – a neve által keltett asszociációkkal szemben inkább – egyfajta organikus felfogáshoz áll közel, egy korábbi kritika (H. Magyar Kornél) éppen a mainstream alternatívájaként írja le zenéjüket, hangsúlyozva a különbséget az alternatív megjelöléssel szemben. Nem tájolhatók általában be azon az alapon, hogy a kortárs zenéhez vagy a jazzhez állnak közelebb – legfeljebb csak egyes számokra vonatkoztatva.
A lendületes nyitány minden bizonnyal Sztravinszkijra utal, ahogy tették ezt Lukács Miklós és Szakcsi Lakatos Béla is (Check it out, Igor! címet adva) káprázatos improvizatív duólemezükön, amely ugyancsak a BMC büszkesége. A harmadik számban már szügyig benne járunk a kombinatorikus, kockadobásos, poszt-repetitív dolgokban, a két pólust alkotó gitáros és a fúvóskar (amelyik viszont sokszor bontja ki fúgaszerűen saját szólamát) egymásnak ping-pongozzák a téma-labdát. Ez a hatperces darab is tempóváltásokra és belső tételekre oszlik, nyugodtabb része, óriási szünetei magukban is erősen kontrasztosak.
A Camino (a második tracktől kezdődően) nem egymás után felhangzó tételei négy variációt adnak egy négysoros témára. Az elsőben pregnáns a vendégként szereplő marimbás (Fábry Boglárka) jelenléte, a másodikban Brezovcsik játszik szólót, a harmadikban a dob fűti fel az indulatokat egy pofára ejtő interruptusig, a negyedikben a téma saját melléktémájába csap át, a marimba is visszatér és a páratlan ritmus is megnyugszik. De aki esetleg célba érő zarándokútra gondolna, annak szöget üthet a fejébe a dominánson nem is befejezett, inkább abbahagyott záródarab. Persze egymásután meghallgatva eléggé másképpen hat a négy variációs tétel, mint így, mert a lemezen „szétszórva”, ismétlő, összetartó, összekötő funkciót tölt be.
A másik szvit, a Mad (Madarász Ivánnak dedikálva) dodekafon részei viszont sorrendben kerültek a lemezre, sőt a tételek többnyire egymásba érnek. Inkább visszafogottan indul, a második részben hagyományosabb, flamenco-ízű gitározás is felcsendül, de a harmadik tétel basszklarinét ostinatója felhozza a zenekart a csúcspontra, egy pompás unisonóra, amelynek lecsengésével újabb vizekre evezünk a záró tételben. Szaggatott, staccatóra épülő dallamfoszlányok, szinte sosem önállóan, csak tuttiban érzékelhető nagyobb ívű dallamok. Azért így is erősen fragmentáltnak láttatják a világunkat. Ez a darab is nyitott mű, a befejezése zenei értelemben egyáltalán nem hagyományos. Ugyancsak egy-két szvinges ritmusbetét színesít olyan darabokat, mint a Mostly Harmless, ezek a lemez legjobb pillanatai.
A darabok nem könnyen adják át magukat a befogadónak, de annál inkább élvezetet okoz a szerkezeti, hangzásbeli, ellenpontozott és variációs elemeket felfedezni, ahogy a hallgató alaposabban megismerkedik a zenei anyaggal. Mintha a szerzők legnagyobb kedvüket a kontraszt minél változatosabb zenei és hangszerelési kifejezésében lelnék. Ehhez határozottan ellenjavalt a fejhallgató – ez a zene annál sokkal nagyobb teret kíván. Rejtélyes módon a lemez második fele – talán a tempók teszik – engem sokkal jobban meggyőzött, mint az első, pedig a két zeneszerző szinte szabályosan osztozik az egymás utáni számokon. Bár a számok többsége igazán játékos, mint már a címében is poén Bill’s Holiday, ez a legváltozatosabb darab a jazz felőli térképszelvényen, valami hiányérzetem azért maradt, és azon veszem észre magam, hogy bele-belekapok egyes számokba, hogy megtaláljam, ami a legjobban tetszett az albumon, és ahhoz viszonyítsam a többi, kevésbé átütő részt. Ugyanis nem mindig érzem, hogy az a variáció, ami felhangzik, szükségszerűen úgy és akkor kell megszólaljon. Persze tudom, hogy a Septet esztétikai céljaitól az ilyesmi igen távol áll, ha egyáltalán valamit mimetizálni akarnának, az legfeljebb a világ esetlegessége lehetne. Csakhogy a korszakalkotóan nagy, modern művészetnél azért szokott lenni olyan érzése az embernek, hogy ez a véletlen már nem véletlen.