A PLACCC Fesztivál először 2008-ban örvendeztette meg Budapestet a város köztereire random módon lecsapó művészeti akciókkal. Akkor még csak külföldi produkciókat láthattunk, tavaly azonban már számos magyar alkotó is beszállt a kultúrgyarmatosításba. 2009-ben az elsősorban a Mikszáth téren fókuszálódó programok közt volt priccsépítés műanyag kannákból, a környéken működő intézmények múltját felidéző élő galéria és düledező ajtókat vidámra dekoráló pincerehab projekt (tavalyi beszámolónk itt olvasható – a szerk.). A kultúrakciók lényege minden esetben az, hogy a város szürkeségét és megszokott képét friss, kreatív ötletekkel rázzák fel, amivel egyrészt színes foltot lopnak a város életébe, másrészt felhívják a figyelmet azokra az értékekre, amelyeket a megszokás láthatatlanná tesz. A fesztivál idén is követte a két éve elindított célkitűzéseket, azzal a különbséggel, hogy ezúttal olyan kultúrsivatagokat igyekeztek felkeresni, ahová a művészet mindent elsöprő, meglepő bombaként képes berobbanni.
 A Szövetség ’39 Művészeti Bázis által tervezett és üzemeltetett jármű |
Így jártak el a Menekülési útvonal címet viselő programsorozat alkotói is, akik négy napon keresztül rótták a várost performanszaikkal. A több, rajtaütésszerű akciót összefoglaló eseménysorozat mögött az a Szövetség ’39 Művészeti Bázis nevű csoportosulás állt, akik tavaly a Mufurc 1 és Mufurc 2 nevű extravagáns betonkeverőket megalkották. A diszkógömbként, illetve animációs mozgóképpé összeolvasható felületként is funkciónáló járművek azóta is fel-feltűnnek a városban, nem kevés jókedvvel árasztva el az épp arra közlekedőket. A csoport idén sem távolodott el a közutak világától, kiszemeltjük ezúttal egy katonai teherautó volt, amelyre festett falécekből ácsoltak borzas szivárványt. A jármű sajnos a PLACCC végeztével leveti díszköntösét, a fesztivál ideje alatt azonban fáradhatatlanul szállította a gerillaművészetet. Vasárnap este például a road movie fogalmát átértelmező, guruló mozigéppé változott, s platójáról vetített filmmel örvendeztette meg az erzsébetvárosi kis utcákat. Russ Meyer klasszikussá nemesedett, Faster, Pussycat! Kill! Kill! című filmje a város vetítővásznán kelt életre, majd a mélyen dekoltált cicababák a Mikszáth tér házainak falán gyilkolták egymást halomra.
Hétfőn ugyanebben a járműben már Ladjánszi Márta várta az érdeklődőket egy privát „fejben táncra”. A performansz az utastérben zajlott, ahol Ladjánszki minden jelentkezőnek saját, néhány perces közös tánccal kedveskedett. Az intim produkció ugyanakkor nyilvánosságot is kapott, hiszen egy kivetítő a szemközti ház tűzfalára vetítette a bent játszódó eseményeket, így a kezek meghitt ringása a Sas utca foghíjas házsorán alakult át utcaképpé.
 Mátrai Erik: Átkelés a Vörös-tengeren installáció a Nagymező utcában (A képek forrása: szovetseg39.blogspot.com) |
A teherautós akciósorozat a legváratlanabb helyeket szemelte ki művészeti játékaihoz. A Klauzál téren plüssállatkert működött mozgatásra üvöltéssel és bőgéssel reagáló játékvadakkal, a közeli piacon, majd a Westendben légtornász lányok mutattak be levegőakrobatikát, Mátrai Erik a Nagymező utcában választotta szét a Vörös-tengert videoinstallációjával, a versrazzia pedig bárhol rátámadhatott a gyanútlan járókelőkre. A lényeg, hogy senki sem számíthatott rá, a művészet úgy zúdult az ember nyakába, mint egy üdítő nyári zápor. Ez annál is inkább igaz, mivel az előre meghirdetett program dacára szinte lehetetlen volt követni az akciókat, egy-két óra csúszást ugyanis nem feltétlenül vár ki az érdeklődő a szemerkélő esőben. Akire viszont spontán talált rá a PLACCC, az nem mindennapi élménnyel gazdagodhatott, már ha értette, miről is van szó. A kultúrát kietlen helyekre közvetítő vállalkozásoknak ugyanis van egy hátulütőjük: ahol nincs művészet, ott félő, hogy azért nincs, mert a kutyát sem érdekli, ha pedig valaki odavinné, akkor senki rá sem hederítenének. A kultúrgerilla rajtaütések így néha mindössze maroknyi érdeklődő előtt zajlottak, ami leginkább néhány fiatal l’art pour l’art tevékenységének tűnt, aláásva a fesztivál komolyan vehető jellegét.
 Gardini Biennale Sashegy (Forrás: placcc.hu) |
Ez egyáltalán nem volt jellemző a játékosságában is megalapozott akcióra, a lengyel Joanna Warsza és Tomek Saciłowski projektjére, a Giardini Biennale Sashegyre. A két művész a Budapest belvárosához meglepően közel fekvő hobbitelkeket értelmezte újra, amelyek egyszerre városi és nem városi jellegükkel lakóhelyünk hibrid, álomszerű képződményei. Az urbánus vidéken megbúvó, bozóttal takart, hullámpala házas birodalmak a panelban élő emberek számára jelentenek afféle önmegvalósító birtokot. A Giardini projekt keretében a kertecskék a Velencei Biennálét idéző pavilonokká váltak, ahol a nemzeti hovatartozásnak csak a fantázia szabhatott gátat. A legrendezettebb udvar az északi pavilon zászlócskáit, míg egy kaotikusabb darab a török lobogót érdemelte ki. Az egymásnak hátat fordító házak Észak-Korea jelét kapták, míg a „Harapós gazda” felirat Irak zászlaja után kiáltott. A bázis természetesen a magyar kert volt, ahol klasszikus magyar háztartást idéző bakelitlemezek és egy kertészkedésre csábító kasza várta a hobbitelkek rejtett világától felvillanyozott túrázókat.
A PLACCC kreatív ötletorgiája idén sem hagyta unatkozni a városlakókat, habár ahhoz, hogy egy valóban összeszedett, széleskörű figyelmet magáénak tudó rendezvény lehessen, még szükség van a gyakorlatra. Ez nemcsak a szervezésre igaz, hanem a közönségre is. A befogadásnak érnie kell, hogy felkészülten várhassa a művészet gerillaharcosait, akik remélhetőleg jövő szeptemberben újra lecsapnak.