1942. április 20., egy nappal korábban. Csak egy nap a világ. Másnap a Nyolcadik Kinizsi Pál magyar kerékpáros lövészezred útnak indul, hogy csatlakozzon a Don-kanyarban állomásozó csapatokhoz, küzdeni az újonnan születő Európáért, a szép, gyönyörű Magyarországért. A laktanyában a korabeli dalok között búcsúznak az utolsó éj jogán Horthy Miklós katonái feleségeiktől.
A bálon a túlbuzgó, de valójában hatalom nélküli Felkay ezredes (Szabó Tibor) felesége, Gizella (Németh Judit), a magát avantgárd dívának gondoló sanzonett valami komcsi firkász – József Attila – szövegeiből komponált koncertjét kénytelen-kelletlenek meghallgatni a katonák. Míg a Felkay fölé ültetett, félszemű Von Ziege vezérezredes (Szerémi Zoltán) el nem rendeli a frontkészültséget. A munkaszolgálatos zsidó (Némedi Árpád) készségesen szolgál fel és kérdés nélkül teljesít mindent, amire parancsot kap. A bálon alumíniumcsajkában koccan a pezsgő, krómnikkel fecskendőben jár kézről kézre a morfium, aminek úgy rabja a vezérezredes, mint Felkayék lánya (Mari Dorottya) – utóbbi túl is adagolja magát ezen az estén.
Jeli Sára Luca díszlete és Szabados Luca jelmezei nyers betonszürkeségben mutatják meg azt a kilátástalanságot, amiben a darab minden egyes szereplője raboskodik. A már önmagában groteszk, szögletes katonai mozgás abszurd humort teremt, ami precíz ritmusban váltakozik a döbbenettel, amikor egy-egy nőt visszakézből pofon vágnak. Végig jelen van ez az erőszak, minden női szereplő arca monoklis, véraláfutásos. Ők az előadás gyévuskái; mindegy, hogy az ezredes előkelő családtagjai vagy honvédek feleségei, csöndesen kell tűrniük, hogy a történelem átrobog felettük.
Németh Judit Gizellaként
A legnagyobb áldozatot pedig Kovács hadnagy hozza: a darab különlegessége, hogy Kovács alakja eleve színésznőnek szánt szerep. Nagy-Bakonyi Boglárka finom érzékenységgel találja meg Kovács alázatát. Halász százados (Domokos Zsolt) a laktanya budijában megfenyegeti az előkerült anyakönyvi kivonatával, amely szerint Kovács Kochként és izraelitaként született. Miután Felkay lánya túladagolásban meghal, magára vállalja a vezérezredes helyett, hogy tőle kapta a kábítószert, így magyar honvédként végezhetik ki, mielőtt Halász beváltaná fenyegetését.
Megkezdődik a kerékpáron halálba küldött honvédek menetelése. Élők és halottak végtelen útja álomszerű füstben, szánkón húzva egy letűnőben lévő kor templomát. A WC-papír, ami korábban Kovács kartotékját jelképezte, most fecnikre tépve, kezdetben falevelekként, majd nagy hópelyhekként hullik.
Nagy-Bakonyi Boglárka partizánnőként tér vissza, hogy egymásra találjon Halász századossal, beváltva a korábban a laktanya budijában elcsattant titkos csókot. Közben a katonafeleségek leveleiket írják a frontra, amit a Vörös Hadsereg már régen áttört. A férjek meghaltak, születendő gyermekeik pedig 2024-re már elmúlnak 80 évesek: mozgóképeken látjuk, ami velük történik ezután. Eredeti frontfelvételektől, az ’56-os szovjet támadáson át a nem kevésbe morbid, alig néhány éves piros-fehér-zöld zászlós tömegfelvonulások vágóképeiig.
Németh Judit, Nagy Cili, Herman Flóra, Szerémi Zoltán, Mari Dorottya. Fotók: Mészáros Zsolt, Weöres Sándor Színház
A ’40-es évek tanúinak mikrotörténeteiből Nagy Péter István képei nagyívű történelmi montázst alkotnak. Az előadás során találékonyan és kimunkáltan szövődik az emlékezés ködéből összetartó fátyol: a szimultán látomásokban, ahogyan a szerepek és a jelenetek egymásra csúsztathatók, átjárható a tér és az idő is.
„Új Európa születik”, hangzik az előadás nyitányában. A 2003-as ősbemutató kontextusában még egészen mást jelenthetett. Nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy az előadás bemutatója épp február 23-ára esik, amely előestéje azon nap kétéves évfordulójának, amikor nyolcvan évvel később mintha kezdene megismétlődni az, ami ott, akkor történt. Súlyos kérdést tesz fel számunkra az előadás: születőben egy új Európa, csak milyen.
Az előadás színlapja a Weöres Sándor Színház oldalán itt található.