„Charlotte von Stein kedvelt és vitatott alakja a német irodalomnak – írta Gyárfás Miklós 1977-ben, amikor Ruttkai Éva szabta önmagára a szóban forgó figurát. – Tíz évig tartó kétszemélyes drámát (és vígjátékot) játszott Goethével Weimarban. Kétszemélyes darabokban nehéz eldönteni, ki a főbb szereplő, vagy hogy kié a hálásabb szerep. Goethe egyéniségét ismerve hajlok arra, hogy drámájukban Goethe inkább rendező volt, és csak mellékesen drámai hős. A tragikum terhét Lotte viselte.” Az érzelmi viaskodás Hacks-féle változatában az idősödő Charlotte, már jóval a szakítás után, cseppet sem szeretett főlovászmester férjének, számos gyermeke apjának szemébe vágja a „külső kapcsolat” változatos történetét. Előfordult a bemutatókon, hogy von Steinként bábut helyeztek a színpadra (akit esetleg azután „menet közben” valamely okból eleven színészre cseréltek), vagy megfelelő statisztát, jobb esetben némán is fajsúlyos színművészt ültettek szembe az asszonnyal. S lehetséges, talán leggyakoribb, legjobb – ez alkalommal önmagát igazoló – megoldás a darabnak szinte díszlet nélkül is otthonos teret kínáló belvárosi kávéház-klubszínház, a Rózsavölgyi Szalon döntése: Györgyi Anna a közönség tagjaira alig pillantva, a képzelgés magasába célzott tekintettel kelti életre azt (is), akihez beszél. Tér és idő boldogan boldogtalan, felemelően megalázó fantázia-távolában, valamint a már lefelé tartó életút jelenében egyszerre szólal meg Lotte.

Charlotte hét évvel volt idősebb Goethénél (és bár nem élte őt túl, két évvel hosszabb életet élt nála: nyolcvanöt esztendőt. Ő 1827-ben, Goethe 1832-ben hunyt el). A korkülönbség arra indítja az öregedésével tisztában levő emlékezőt, hogy egykori makacs és rámenős széptevőjét ifjoncnak, önmagát amolyan anya-típusú felnőtté-ölelőnek lássa. Györgyi Anna pontosan kottázott hangsúlyváltásaiban, táncikálva perdülő helyzetváltoztatásaiban – akár a parányi fekete dobogón teszi ezt, akár kissé bátortalanul az asztalok, székek közé kisétálva – a testbeszéd révén is olyan töretlen méltóságú, művelt és önkritikus nő állítana szobrot hajdani énjének, aki bizonyos értelemben többnek tudta és tudja magát a zseninél. Mert a zseni hiú, törtető, számító, jellemgyenge, hűtlen, zsarnoki volt – noha lángész, később valószínűleg a német föld legnagyobbja. (Esetleg olyan talentum, „aki semmihez sem értett, de ahhoz kimagaslóan…”) A színésznő gazdag mimikája még kissé görnyedt válltartásáig is lehat (vagy fordítva: a kar, a váll, a mellkas már ezen a megviseltebb módon küldi jeleit a vonásait uralni igyekvő, most is szép orcának, a felparázsló pillantásnak). A sokszor megszakított-újrakezdett monológ kénytelen meggyónni – vagy ujjongva tanúsítani –: Lotte végül is rendre vesztett Goethével szemben, az élettel, az életével szemben ugyancsak, ám ezt az alulmaradást győztes vereségnek lehet elkönyvelni, büszke (hamis) tudattal, hogy e gyötrő-gyötrött nagy szerelem adta a németségnek a lángelmét és műveit.

Györgyi Anna összetett hatásmechanizmusú, kiváló ritmusú szerepformálásának fontos része a szavak, mondatok egyre gyakoribb elharapása. Megtörik a szájban a mondandó, höbögéssé torzul, ismétlések hangpróbájával mentegeti kudarcát a tiráda. A tudat, a lélek töröttsége bukik ki a beszéd repedezettségének különös muzikalitásában. A színlapról sajnos lefelejtették a fordító, Szántó Judit nevét. Holott az ő nagyszabásúan és ironikus választékossággal épített szekvenciái – melyeket Györgyi Anna okkal nevezett nehéz megtanulni valónak –, magyar szövegének stiláris telje, mögötteseket görgető nagyvonalúsága (mi több: németessége) egyben kapaszkodó, nyelvi-logikai hágcsó lehetett az emlékezetes színészi játékhoz.

Mi is a tárgya, tétje a G-nek? „Persze, szerelm…” – árulná el Lotte, ha nem harapná el ezt is. A szerelmet, szerelmét, szerelmetességét. Amit letagad, visszavon, nem akar, vagy immár nem tud szavakba önteni – a monumentális szerelem-kételyt –, azt Györgyi Anna kísértetfehér öltözetű törékeny asszonya a testébe fojtja. És – mert nem ura magának, mert az ő ura mindig is Goethe volt és maradt – ki is szabadítja testéből. A nagy Goethe neve rövidülhet G-re, a jelölő betű gúnyt űzhet a jelöltből – aki azonban igazi férfiként (a tévedhetetlenül pontos erotikus emlékezet szerint az 1780. október 10-re virradó hajnalon) egyszer s mindenkorra megtalálta kedvesének G-pontját. A szexuális extázis mértéktartó felidézése meggyőző, őszinte színi momentum. Györgyi Anna szerepközelítésének fifikás őszintesége roppant fontos, hiszen Peter Hacks nemegyszer őszintétlen mondatokkal operál a jellemzés kedvéért, s a színészre rója, hogy az üzenetrétegeket, arányaikat keresve, egymásba-egymásra helyezze.

Monodrámában a színész mindig leginkább önmagát rendezi, estéről estére. Hidvégi Nóra rendező, Garai Judit dramaturg viszont nem egyszerűen katalizáló háttérmunkát végzett. Inspiratív és kontrolláló szellemi jelenlétük mindvégig érződik, s például a befejezés egyszerű fényeffektussal megoldott árnyképe (fény-képe), mely medalion és amulett is, igazán szép. Györgyi-Lotte hosszú hajának lebontása, a hajtűk széthajigálása nem először mutatkozó, de hatásos effektus az ego „lemeztelenítésére”. Pirityi Emese jobban nem is skiccelhette volna fel az enyhén elidegenítő, egyszerű patyolat jelmezt, a tudatosan nem fodrász-mesterműnek szánt parókát. Lotte csengettyűző – és szívesen, zavartan megcsöndített – fülbevalója, fehér szalagon a nyakában hordott, Goethe pingálta csészécskéje ugyanúgy beszédes tárgy, mint a sokféleképp alkalmazott (nyakvakarónak, körömpiszkálónak, zsebkendőnek használt, levélként „olvasott”), kebeléből elő-elővett lúdtoll.

Ezen a ponton azonban gondunk is támad az előadással. Az alkotók elképzelése meglódult Lotte feltételezett bomlottságának irányába. A tollával térdére, combjára sorokat karistoló nő (úgymond maga is „csinos irodalmi tehetség”), az elboruló szembogár, az eskórral fenyegető testi merevülés ténye a fizikai megrendültséggel inkább elvesz az egyébként sem szikrázó, csupán szkeptikus okossággal töprengő hacksi dráma élességéből, mintsem hozzáadna. A Lottét játszó színésznő nem is igen talán kiindulásokat a bomlásfolyamat fiziológiájának megragadásához.

Persze a szerelem, a szerelm, a ssssz…. Bomlaszt. Is. Régi ügy, sötét verem. Györgyi Anna Charlottéja azonban nem a tizennyolcadik század végéről itt ragadt múzeumi jelenség. Csupa mai rebbenékenység, önkeresés, szívfaggatás lenne akkor is, ha Dudás Zsombor zenei futamait nem öblítené át a szalon előtti tér és utca felszökő harangkongása, buszdübörgése, gördeszka-zaja.