Szamárhegy

Költői túlzás lenne azt állítani, hogy Paizs Goebel Jenő (1896-1944) életműve egyenes vonalú fejlődést mutat, de azt sem mondhatnánk teljes meggyőződéssel, hogy festészetének etapjai könnyen korszakolhatók. Az sem teljesen igaz – illetve a közszemlére tett oeuvre ismeretében nem úgy igaz, mint eddig -, hogy ő csupán a mi párizsi iskolásaink, esetleg szürreális álmodozóink egyike. Ugyanis a Budapesti Történeti Múzeumban a Lónyai Judit művészettörténész által rendezett életmű-kiállítás ennél jóval bonyolultabb összképet mutat; olyat, amit nem lehet egykönnyen ide-oda begyömöszölni, s amelyre bár ellőhetők a kézenfekvő szakkifejezések, az eredmény mégsem lesz megnyugtató. Mert Paizs Goebel művészete ugyan nem egyszer „hatás alatt álló”, művészete mégsem aprózódik fel, mert tehetsége révén a különböző impulzusokat a saját alkatára formálja a (számára) gyorsan múló idővel egyre finomabbá váló festői eszközeivel.

Csopaki álom

Fiatalon előbb üvegfestést tanult, s csak azután ment főiskolára, ahol két nagyon különböző mesterre tett szert. A müncheni tanultságú Zemplényi Tivadar úgy tűnik, egyáltalán nem, a római iskolás Szőnyi (és rajta keresztül a kör) viszont annál erősebb nyomot hagyott benne. Korai tájképein aba novákos intenzitással festi a fénysugaras-viharos egeket, tájba helyezett puha fényű aktjai viszont előbb a mester, később Korb Erzsébet figuráira emlékeztetnek. Mégsem utánoz, belül ő más utat jár: a művészet fennkölt feladatai helyett jobban érdekli saját, privát viszonya a világgal. Gyakran megfesti magát, önarcképei minden szónál jobban érzékeltetik ezt a különbséget. Ő nem kinyilatkoztat, csak kérdez öniróniától sem mentes koboldszerű lényével, festői öntudattól mentes szelíd tekintetével. Igaz, erre minden bizonnyal testi adottságai is determinálják: egy gyerekkori betegség következtében rosszul hallott, nehézkesen mozgott.

Rákos csendélet

A tárlat földrajzi középpontjában a mindenki által ismert (mert tőle mindig egyetlenként reprodukált) Aranykor áll. Igen, ebben tényleg van egy kis chirico-s jelleg, kivált a távoli néptelen táj hűvösében, elöl azonban más a helyzet, mert a galambpár, s a festő alakja felé fejét nyújtó kutya az élők érzelmeit csempészi a képbe. Tény, hogy Paizs Goebel ezzel (meg a Rákos csendélettel) „írja” a művészettörténelmet, de tán vannak még fontos darabok és/vagy fordulatok az oeuvre többi részében is. Például az első látszatra szimbolistás, de azok kontúros jelképiségével szemben líraibb rétegeket tartalmazó Madárdal, Csopaki álom és Hellász című művek. Ezeken nem mond le tónusgazdag festői tanultságáról, amit már a főiskolán elsajátított, majd a nagybányai évek alatt tovább izmosított, hogy később Szentendrén Ámos Imréhez hasonlóan opálossá tompítson.

Párduc és leopárd

Még az ötvenedik évét sem érte meg – agydaganat okozta a halálát -, mégis teljes életművet hagyott hátra, színeset és gazdagot, európai és kortárs hazai irányokat befogadót. Szőnyi és Nagybánya úgy-ahogy a realitások talaján tartották, játékosságra hajlamos fantáziáját azonban nem korlátozták. A harmincas években dzsungel-képeket festett: ragadozókat, gazellákat, tarka papagájokat és pillangókat – utóbbiakat később is megtartotta -, de ezek a vásznak/táblák mégsem egzotikus különcségek, sokkal inkább az őserő által mozgásban tartott, kegyetlen törvényszerűségeken alapuló, lüktető organizmus megfogalmazásai.

Csak játszott volna? Ugyan! 1927-ben védtelen és kiszolgáltatott Szent Sebestyénként festette meg magát, a negyvenes években meg olyan alakos táj- és városképeket alkotott, amelyek a nyomtatott könyv lapjára emlékeztetnek, csak itt betűtenger helyett szövedékes forma- és színháló borítja a felületet. Nem „komponál” (legalábbis nem a hagyományos értelemben), nem emel ki és nem véleményez, ezeken a festményeken már nincs fő és mellék, a látvány egyetlen szerves egész, nekünk kell kiolvasnunk a fontosat.

Szent Sebestyén (A képek forrása: BTM)

Paizs Goebel Szentendrén alapító tag volt (1928-ban a művésztelep, majd a festőtársaság létrejöttében is), Barcsay Jenő neki köszöni, hogy ki tudott szakadni tanára, Rudnay világából, Kállai Ernő pártolta, művészi utóéletének megbecsültsége mégis csekély. Könyv alig, említés az összesekben többször, de szinte mindig futólag: ő is van. Másfél emberöltő telt el azóta, hogy Haulisch Lenke értő kismonográfiát írt róla (még 1968-ban, A művészet kiskönyvtára sorozatban), ugyanennyi a Nemzeti Galéria életműtárlata óta (1966). Verba Andrea 1996-os monográfiája után idén megjelent a róla szóló album, és szerencsére megszületett ez a kiállítás.

Neve nem ette be magát az emberek fülébe. Németh Lajos két évtizede írt félmondatát sem koptatta el még az idő, miszerint festőnk „a mindig újonnan felfedezésre váró Paizs Goebel”.

A kiállítás 2009. szeptember 23-ig látogatható.

Vö. Götz Eszter: Az élet álma 
Rózsa Gyula: Egy magyar avantgárd