Rögtön szembeötlő egy lényeges különbség, amennyiben összevetjük a direktor korábbi és jelenlegi dolgozatát. Míg ugyanis az ún. Pinochet-trilógia (a nyitó bekezdésben írt munkán túl a 2010-es Santiago ’73 és a 2012-es No tartoznak ide) szorosan kötődött egy ország történelméhez, zömmel dokumentarista stílben tudósítva a diktatúra árnyékában vergődőkről, addig a The Club nyomatékosan absztrakt, ha úgy tetszik, allegorikusabb vízió. Sötétkékben, éjfeketében úszó képek jövendölnek balsejtelmet, a tengerparton fekvő ház, amelyben négy kitaszított istenszolga éldegél egy felettük gyámkodó nő társaságában, maga a Purgatórium. Két idegen lép be ebbe a világba: Lazcano atya, egy új pap, illetve a magát csak Sandokannak hívó csavargó. A hajléktalan csúnya vádakkal illeti, majd öngyilkosságba kergeti az új lelkipásztort, innentől pedig felborul az addig szigorú rend.

Pablo Larraín zsenijét dicséri, hogy egyházkritikája polifón. Nem kizárólag vallásbírálat, de az individualizmus béklyózásáról is durva szavakat ejt, ráadásul a testi hívságok örvén, mi több, a jó-rossz értékhatárok totális elmosódásán keresztül szintén érvényre juttatja felvetéseit. Olvasatában a represszív, aszkétalétet, lemondást sugalló kereszténység csaknem ugyanolyan pusztító gépezet, mint a Chilét 17 évre blokád alá vonó katonai diktatúra, így a rendező továbbra is az elnyomás pszichológiájával foglalkozik. Ugyanezt tükrözi a monotóniát ábrázoló, szürke-élettelen vizualitás: páriasorba züllött atyáink kutyaviadalból élnek, örökkön-örökké futtatják Rayót, az ebet, regulák vezérelte napjaikat monotónia uralja, nyoma sincs a Tarkovszkij-klasszikusok nyugtató természetközelségének. 

A The Club világosan hirdeti, az önmegtartóztatás korántsem a testi-lelki üdvözülés záloga, épp ellenkezőleg: nyílegyenes út az identitásválság felé. Garcia, a közösség rendszabályozásáért felelős pap vaskezű diktátor-katonaként bírja szóra az összeseregletteket, így egyenlőségjel kerül a vallás és a politika közé, mindkettő a terror, a foglyul ejtés retorikáját alkalmazza. Hideg, rigid beállítások sorjáznak beszélő fejekkel, lelkészeink kérdéseknek alávetett kísérleti nyulakként tárgyiasulnak. Larraín filmje ilyen rangban a lélekölő parancsokat adó, mechanikus-istentelen ortodoxiákat ítéli el, hasonlóan a Dombokon túl reflektálatlan parókianépéhez, a Requiem egy lányért vagy a Keresztút című kortárs német darabok zsarnoki máter és/vagy páterkaraktereihez. Éppen ezért találó nemcsak a hitválság perspektívájából, de maszkulin krízisdrámaként hivatkozni az aktuális műre: Monica, egy nő jelenik meg egy férficsoport vigyázójaként, a hímek szexuális gátaktól akadályozott, passzív szerencsétlenek. Vidal atya roppant nehezen épít kapcsolatokat, az egyik lakó szenilis, pelenkázást igénylő öreg, így a The Club férfitársasága e tekintetben sem élvezheti a domináns szerepkört. 

Újfent ragyogó ötlet a testi undorral párban elemezni a szellem kínjait. Robert Bresson test/börtön/felszabadulás ciklusa (Egy falusi plébános naplója, Egy halálraítélt megszökött) ugorhat be, ám Larraínnál a földi-szekuláris passiót nem váltja belső-szakrális újjászületés. Papfigurái röghöz kötött elnyomottak, esélyük sem nyílik a megváltásra. Csupán perverzió útján nyerhetnek függetlenséget, nem is véletlen, hogy a direktor írótársaival (Guillermo Calderónnal, Daniel Villalobosszal) együtt az orális, anális szexet, a maszturbációt, ejakulációt definiálja az abszolút individualizmus netovábbjaként. A legszebb reichi, makavejevi (Sweet Movie, W.R.) hagyományok szerint egyfajta Modzsu-elv, az ürülék, a szenny kultusza hivatott a túlélést táplálni. Sandokan, a pária ezért hangoztatja, csakis hátulról engedi a behatolást, mert így maradhat szűz, ahogy Vidal atya monológja a homoerotikáról, mint szexuális orientációjának kiterjesztéséről e kontextusban válik indokolttá. Larraínt nem hagyja cserben stílusérzéke, a hívságok megváltó ereje párbeszédek formájában jelenik meg, sosem expliciten.

 

A The Club ezen túl a csordaszellemet is darabokra szedi. Garcia hatalmaskodása mellett óriási súllyal esik latba a paranoia (ez Sandokan felbukkanásához köthető), az erőszakba torkolló vádaskodás. Ekkor nincs többé hit, e fogalom nem irányadó tulajdonsággal bír. Az ember állatbőrt ölt, bestialitása kutyamészárlásba fut. Kétlábú, gondolkodó teremtmények mentalitásukban birkákká, négylábú dögökké fokozódnak le. Sergio Armstrong nyomasztó atmoszférájú képei, Arvo Pärt kísérteties zenéje csak tovább mélyítik a rosszullétet. 

Igaz, a The Club eseménytörténete nem tragédiával végződik. Larraín a játékidő során precízen adagolja a fekete humort, akasztófavicceit többször az egyházpamfletnek szenteli („Vatikáni bérencként első osztályon repülsz, megcsapja az orromat a kölnid illata!”), letargiát és vidámságot ötvöző kevert hangnemmel él, ez utóbbival pedig nemcsak a ház falain belül tomboló kiszámíthatatlanságra utal, de az élet teljes kuszaságát is csodásan vászonra festi. Jó, rossz nem léteznek többé, Monica, az uralkodó apáca ugyanolyan sebzett, padlóra küldött szervilis, mint bármelyik alárendeltje, e Kammerspielben (zárt szituációs drámában) csupán az áldozatok szaporodnak, tort ül a szarkazmus, a bizalmatlanság. Fináléja legalább ennyire zavarbaejtő: noha Larraín elhagyja az apokaliptikus zöngéket, a befogadást, összezárást hírnökölő utolsó fejezet inkább kényszeredettség, mint önként és dalolva vállalt biztonság. A papoknak korábban sem volt, később sem lesz döntési lehetőségük. Lakuk önmagába záródik, triviális-értelmetlen hánykódásuk ott folytatódik, ahol abba sem maradt.