Amit Orlai Petrics Somáról könnyűszerrel lehet tudni, az egyetlen mondatba belefoglalható: Petőfi barátja, egyben rokona, s a költő 1849. július 18-án Petricsék mezőberényi házából indult Bem táborába. Pedig Orlai Petrics nem csupán egy volt a XIX. századi magyar festők közül, de egyenesen pictor doctusnak számított a maga korában műveltsége és számos újszerű megoldása miatt, amelyek egyként vonatkoztak a képtípusok tartalmi gazdagítására és a művészet feladatáról való felelős gondolkodásra, amibe – ekkor még szokatlan módon – a festészet s a közönség viszonyának újragondolása is beletartozott.

Orlai Petrics Soma: Felesége (?) időskori arcképe

Ő volt ugyanis Magyarországon az első (!), aki egyéni kiállítást szervezett saját festményeiből 1852-ben Debrecenben, a rossz hír viszont az, hogy a műveiről ez másnak száz évig nem jutott eszébe, s ebben már akkor is Békéscsaba városa jeleskedett, ahol az életművet éppen az első tárlat centenáriumára gyűjtötték össze. 

Az, hogy Orlai Petrics Soma ma nincs fókuszban, nem teljesen érthetetlen, mivel manuális és invenciózus képességeit – mi tagadás – mások felülmúlták, ráadásul az ő festészete pontosan akkor volt alakulófélben, amikor az egész magyar festészet saját hangját és megnyilvánulási formáit kereste abban a stíluskavalkádban, amely – hazai, felsőfokú művészeti oktatás híján – német nyelvterületről importálódott hozzánk. 

Kortársaihoz hasonlóan Orlai Petrics is Bécsben és Münchenben tanult, így ízlését és tanultságát a biedermeier és az akadémizmus határozta meg egyszerre, de megérintette a nazarénus festészet nemzeti jelleget hangsúlyozó eszméje is. Ugyanakkor, és mindezekkel szemben – főleg családtagjairól készült, szeretetteli portréin – képes volt megejtően realistává válni, s modelljeit bensőséges közvetlenséggel elénk tárni. 

Így tehát Orlai Petrics festészetét valamely stíluskorszak reprezentánsaként sem lehetett/lehet felmutatni, s az is az igazsághoz tartozik, hogy a hajdani békéscsabai tárlat létrejöttét sem a képíró Orlai felfedezése, hanem a Petőfire és a szabadságharcra irányuló, élénkülő kutatás generálta.

A Munkácsy Múzeumban jelenleg látható kiállítás viszont – annak ellenére, hogy tudatosan nem a számszerű teljességre törekedett – monografikusan adózik Orlai Petrics Soma tevékenységének, s par excellence mutatja be a festő-reformert: nem csak a műfaji újítót, de a nemzetre hatni akaró felelős gondolkodót, az irodalom és általában a művelődés ügye mellett elkötelezett, intellektuális érzékenységét a festményeiben is érvényre juttató alkotót.

Orlai Petrics Soma: Coriolanus (1869)

A kiállítást Orlai Petrics Soma legavatottabb értője, az 1984-ben kiadott monográfia szerzője, Keserű Katalin művészettörténész rendezte, aki a fent sorolt szempontok szerint vezet végig az életműben az alkotások tematikus csoportosításával, s a vonatkozó személyes és kordokumentumok alátámasztó felsorakoztatásával. Koncepciójából lényegileg kimarad a túlbeszélt, a mítoszt életben tartó Petőfi-emlékvonal (jelzésszerűen persze ott van, de csupán a tényszerűség mértékével).

Az előtér falát (és a nagyterem rövid szakaszát) a családtagok portréi borítják, köztük a korai realizmus egyik gyöngyszemeként számon tartott Anyám című megkapóan bensőséges arckép, mellette viszont feltűnően gyengébb alkotások következnek mindkét szülőről, továbbá ezek (föltehetően idegen kezű) másolatai. A felütés előrevetíti a kiállítás szerkezetét illetve a rendezés elvét: az utalásos (és egyben dokumentáló) módszer nem egyszerűen bemutatja, de elemzi a látottakat, rávilágítva így a XIX. századi alkotófolyamat sajátosságaira. 

A történelmi képek mellett például a fekete-fehér nyomatok formájában terjesztett kisméretű változatok is közönség elé kerültek a kor szokására híva fel a figyelmet. A festőképzés során érkező hatások beépülését egy mester és tanítvány párkép érzékelteti, a müncheni akadémia tanárának, Kaulbachnak a Hamlet jelmezben pompázó színészt ábrázoló festménye mellett az ennek nyomán készített Orlai portré áll.  

Orlai Petrics Soma: Névery Nina arcképe (1854 körül) A képek forrása: Munkácsy Múzeum

Egy másik teremben, ahol a művelődéstörténeti képek kaptak helyet, a közvetlen vagy áttételes dokumentumok szaporodnak fel, alátámasztva a festő irodalomérzékenységét, amit például a Milton Elveszett Paradicsomát három leánya körében tollba mondja című nagyméretű vászon, továbbá a Szép Ilonkához készült apró vázlatrajzok és egy festmény képvisel a sorozatból. Orlai Petrics személyiségének egyik legmegragadóbb vonását, a kultúra jelentőségének a felismerését néhány olyan mű érzékelteti, melyeken jelentős történelmi személyek művészettámogató tevékenységét örökítette meg, például Nádasdy Tamás nádorét több képen is, vagy Kazinczy és Kisfaludy Károly jelképes kézfogását az egyetemes és nemzeti művészetfelfogás megbékélésének a jegyében.   

De nem csak ezek fontosságának meglátásában volt úttörő Orlai Petrics. Történelmi festészetében a szimpla hősideál kidomborítása helyett az olykor kétélű helyzetek lélektanilag és morálisan árnyalt boncolása érdekelte (Zách Felicián, Kun László, Coriolanus), s hasonló indíttatással örökítette meg a nőalakokat is akár portréin, akár sokalakos kompozíciói szereplőiként. 

A XIX. századi festészettel újszerűen kapcsolatba hozott „női szerepek” tematika Keserű Katalin osztályozása, s a megközelítésmód taglalása a Keserű tanítványai által írt, a Munkácsy Mihály Múzeum honlapján elérhető katalógusban tanulmányozható. Ám enélkül is megállapítható, hogy Orlai Petrics Soma a legvonzóbb s legkvalitásosabb műveit épp ebben a körben alkotta, bizonyítják ezt – az Anyám mellett – a feleségéről festett Névery Nina arcképe, a Sappho, a Lány virággal és a III. Endre leánya, Erzsébet zárdába lép című művek. 

Hogy ennyi pozitívum ellenére, Orlai Petrics kevésbé sikeres az utókor szemében, mint például fiatalabb kortársai, Lotz Károly és Than Mór, annak minden bizonnyal a – monográfusa által is kimondott – hullámzó teljesítmény, s az olykor zavaróan jelen lévő rajzi hibák is okai. Oeuvre-je egyébként kicsi, 147 képet tartalmaz, amelyekből sok található (vagy épp lappang) magántulajdonban, olykor igencsak roncsolt, megviselt állapotban.

A tárlatnak nem a teljesség felvonultatása, hanem Orlai Petrics alkotói műhelyének a bemutatása volt a célja, s benne annak a művésznek a fénybe emelése, akinek alakját a jóval sikeresebb követők hírneve homályba burkolja.