Hogy a szükségképpen eltérő hangi és zenei adottságokkal rendelkező (és különböző főtárgy-tanárokhoz: Marton Évához, Andor Évához, Andrejcsik Istvánhoz, Keönch Boldizsárhoz, illetve Pászthy Júliához járó) hallgatók még zabolátlan csapata oly olajozottan és lelkesen működött együtt, abban minden bizonnyal döntő szerepe volt Kovalik Balázsnak, akitől mindannyian színpadi mesterséget tanulnak, s aki négy, külön-külön koherens miniprodukciót kerekített a négy Haydn-operarészletből, bölcsen játszani engedve az ifjú énekeseket – egészen odáig, hogy a vizsga második felének díszleteit is ők festették.
 Joseph Haydn |
Az első jelenet a L’infedeltà delusa (Aki hűtlen, pórul jár) című, lassan Haydn-slágerdarabbá váló opera részlete volt: a továbbiakhoz képest kamara-jellegű attrakció, mely elsősorban a darab legvonzóbb alakjának, a talpraesett és szemfényvesztő ügyességgel alakoskodó Vespinának volt a jutalomjátéka. Sajnos, a figurát hozó Wágner Adrienn – aki a jelenet nagy részében boszorkányt alakít – hangszíne a szerep-kívánta rikácsolás nélkül is kissé éles, s intonációja sem kifogástalan. Viszont már itt feltűnt kifejező játéka, magabiztos mozgása. A másik négy szereplő közül a szerelmes Nenciót játszó Kis Tivadart nyersebb hangja inkább karakterszerepekre predesztinálja; kulturáltabb volt Pataki Dániel tenorja apaszerepében. Némi fejcsóválással fogadtam a magyar fordítás (mindegyik részlet magyarul hangzott el) némileg durva kiszólásait is. Mindent összevéve: hármas alá – könyveltem el magamban. A második szám a La fedeltà premiata (A hűség jutalma) című „félkomoly” opera nehezen követhető szerelmi csereberéivel szédülést okozó, de annál szórakoztatóbb, pezsgő, reneszánsz, sőt szentivánéjis beütésűre „hangszerelt” részlete volt. A 18. századi mintára készült, csak éppen minden csipkéjükkel és redőjükkel együtt egy- és azonos színű (ezt hívják pezsgőszínnek? vagy mondjunk dunyharózsaszínt?) jelmezek hallatlanul szuggesztíven teremtettek meg egy jobb híján talán bábszínházszerűnek nevezhető atmoszférát, amelyben minden stilizált, minden gesztus és érzelem konvencionális. Itt kezdtem érezni, hogy ez az operavizsga jóval több a szokványosnál: ez kaland és egyedi alkotás egyben – vagyis olyasmi, amit nem szokás egy vizsgától elvárni. De hát mi másra volna is jó az egész oktatósdi?
Itt is akadt olyasmi, ezúttal nem a szövegben, hanem a színpadon, ami miatt némileg felvontam szemöldökömet: ez pedig az amúgy kedvesen kivitelezett obszcenitások nagy száma volt. A 18. századi műfaj szellemétől ez nem annyira a prüdéria okán idegen, hanem azért, mert bizonyos dolgokat jóval izgalmasabb és artisztikusabb körülírni, mint – hm – rövidre zárni. Be kellett azonban látnom, hogy ennek a színpadra – igen egyszerű színpadra – állításnak megvan a maga szelleme, s abban némi malackodás igenis helyénvaló.
 Kovalik Balázs |
A szereplők közül – a koncert további részében is kiemelkedett Orendt Gyula gyönyörű, csiszolt baritonja és érett, fölényesen magabiztos zenélése és játéka. Tetszett Kelemen Dániel basszusa is. Az előző jelenetben keveset éneklő Nerina, aki Celiát is helyettesítette, s aki tulajdonképpen Filide… szóval a mezzó, Szabó Olga is kvalitásos, ha nem is teljesen problémamentes teljesítményt nyújtott. Hangja szép és természetes csengésű, amit inkább csak elfed az erős, talán Kathleen Ferrierre kacsintó vibrato. Áriában kisebb intonációs problémákat is hallani véltünk. Recitativója azonban remek és kifejező volt, és egyáltalán, jelenség a színpadon. (Itt jegyzem meg, hogy az egész operavizsga egyik legfontosabb pozitívuma az általánosan jól érthető szövegmondás volt. Kevés ennél fontosabb dolog van, amit az operatanszak megtaníthat – csak így tovább idegen nyelveken is!) Pataki Dániel remek vonalérzékével és egy igen szép áriával örvendeztetett meg bennünket. Hangja éppenséggel nem gömbölyű, helyenként inkább éles, azonban szuverén módon bánik vele. Mint Orendtben, benne is sok gyönyörűségünk telhet még. Jelenet: négyötöd.
A második részben bemutatkozott a hallgatók által festett díszlet, amely a Mandarin nagyváros-hátterét kombinálta a gyermekrajz napfényes naivitásával. Benne az a játékos kedv, amely ebben a műsorfélben kibontakozott. (Ebben a részben a szükséges kisebb szerepekben a másodéves Celeng Mária is bemutatkozott, feladatát megbízhatóan ellátva.) Először azonban az egyetlen komoly operajelenet következett, pontosabban egy nagyrészt komolyra hangolt jelenet az ugyancsak „félkomoly” Orlando Paladinóból (Orlando, szokásos – és pontos – magyar fordításában: Orlando lovag). A hangulati váltást a szürkésfekete, sejtelmesen csillogó jelmezek, a sötétségből induló és sötétségbe hulló világítás is jól jelezte. A jelenet középpontjában Orlando lovag (Pataki Dániel), Medoro (Kis Tivadar) és mindkettőjük szerelme: Angelica (Wágner Adrienn) áll. Pataki, egy-két rányomott magas hangjától eltekintve, ragyogóan helytáll, a jelenet szinte az ő jutalomjátéka. Most tűnik fel az az értékes képessége is, hogy remekül bánik az idővel, szüneteinek súlya, atmoszférája van. Kis Tivadar most sem énekel szépen és most is túl hangos; Wágner Adrienn gyakran éles, máskor édeskés-nyafogós. A lovag elő-Leporellós fegyverhordozójának szerepében viszont élvezetesen játszik Szerdahelyi Pál. No, ez inkább négyes alá.
Viszont még most jön a java. Mert az operavizsga egészének is megvan a maga íve, a maga dramaturgiája. Az Orlando-jelenet azért is volt olyan színhiányos, hogy abba belerobbanhasson az Il mondo della luna (Élet a Holdon, tulajdonképp: A holdbéli világ) színkavalkádja. A Goldonitól származó cselekmény lényege: a gazdag, ám annál ostobább kereskedő, Buonafede megleckéztetése – és ezáltal szerelmi-házassági ügyekben való lóvátevése – oly módon, hogy pozitív hőseink elhitetik vele: egy általuk adott placebo hatására immár a Holdon csetlik-botlik. A Holdon pedig a lakók vásári piros parókát viselnek, mindegyiken folyton imbolygó csápszerűséggel, továbbá testhezálló tarka bohócruhát, melyhez hölgyek esetében félhosszú fehér tüllszoknya, ifjak esetében lehelletnyi tütü járul. A képi humor ellenállhatatlan, de csak kiindulópont ahhoz a magas színvonalú, olykor szinte akrobatikus mozgásban és táncban megnyilvánuló humorhoz (a táncok és betanításuk Bata Rita munkáját dicséri), amely egyszerűen szétfeszítette egy vizsga kereteit. A magas színvonalú komédiázás öröme sugárzott ebből a pompás jelenetből, melynek részleteit nemigen lehet szóban ismertetni. Ezért inkább az énekes-teljesítményekről álljon itt még annyi, hogy ezeket a mozgalmas jelenetek sem veszélyeztették. Talán Kelemen Dávid ezúttal kissé magasabb szólama eredményezett tompább, levegősebb hangokat a magasságokban. Szabó Olga végleg meggyőzött arról, hogy jelentékeny reménység – s most már Wágner Adrienn is sokkal meggyőzőbb volt, bizonyítva, hogy az első év közepén kár levonni végleges következtetéseket. Az utolsó jelenet tehát nálam csillagos ötös, persze piros csillaggal.
Ami viszont az egész vizsgát illeti, az mindenképp ötös, jeles, köszönjük. Azt köszönjük a tanszak tanárainak, mindenekelőtt Kovalik Balázsnak, hogy növendékeiket már az első évben megismertették azzal az érzéssel, hogy olyasmiben szerepelnek, aminek jelentősége van. Ez az „élet”-ben nem mindig lesz így; épp ezért olyan fontos, hogy megtapasztalják.
A támogatás adatait és kapcsolódó cikkeinket a Haydn Év 2009 gyűjtőlapon olvashatják.