 Részletek a kiállításból – Pallag Zsuzsa: Faludy György (kisplasztika, bronz, 1990) |
Faludy György száz éve született. A Petőfi Irodalmi Múzeum egy kedvesen nosztalgiázó, a nagy költő előtt tisztelgő, viharos múltját bemutató kiállítást rendezett ez alkalomból. A fotók, idézetek és dokumentumok felidézik tarka életútját, olvashatunk számos versrészletet és önéletrajz-idézetet, Faludy pedig minden sarokban csak mesél és mesél, videón, hangfelvételen, képben és szöveggel. Minden rendben van tehát: a múzeum megemlékezett, a látogatók pedig derűs mosollyal hallgatják kedvencüket. Az idill kicsit mégis olyan, mint a jó tanuló felelete: a kötelességét teljesíti, de egy csöppet sem izgalmas.
Faludy-ról életmű-kiállítást készíteni ellentmondásos feladat. Munkái szervesen kötődnek életútjához, mondhatni versbe és önéletrajzi prózába szedve élte életét, ezért az életrajzi kiállítás adja magát. A leírtaktól eltérni, vagy Faludy-tól izgalmasabban bemutatni mindezt olyan, mintha széllel szembe mennénk; nehéz vállalkozás, és talán nincs is értelme. A szervezők is bölcsen belátták ezt, és Faludy hozza is a tőle megszokott legjobbat, viszont a kiállítás mindehhez túl sok kiegészítést nem ad hozzá. Összegyűjtött videók, interjúk, fotók és illusztrált kötetek sorakoznak előttünk, szigorú, tankönyvízű kronológiába szedve.
 Faludy írószövetségi igazolványa, melyet letartóztatásakor az Államvédelmi Hatóság elkobzott tőle |
A kronológiához való ragaszkodás néha szerencsés, máskor viszont a nyugdíjazásra váró magyartanár képekkel tarkított irodalomórájának hangulatát idézi. Érdemes megjegyezni, hogy az irodalomoktatásban régóta vita tárgya, hogy érdemes-e ragaszkodni az időrendhez, amikor a szövegek rendre megcáfolják ezt az oktatási struktúrát. Sőt, a legzseniálisabb, így a tananyagban is kiemelt szerepet kapó alkotók epitheton ornans-a a „korát meghazudtoló” jelző. Nem is beszélve az egyetemi BA-rendszerről, ahol a korábbi öt helyett három év alatt kell végiggaloppírozni az irodalmon az antikvitástól napjainkig, ami első ránézésre is lehetetlen vállalkozás. Felmerülnek ugyan alternatív javaslatok (például a műfajok szerinti tagolás), de az oktatás nehéz dió, a megreformálásához először szemléletváltásra van szükség. Ebben kiváló segítséget nyújthatnának például az irodalmi kiállítások, amelyeket nem kötnek a tankönyvek és a képzési hálók béklyói, így bátran kalandozhatnának korok, műfajok és szempontrendszerek között. A PIM Faludy-kiállítása azonban most hozza a jól bevált életpálya-képet, így ha megfelelő irányban haladunk (más irányokról a teremőr bácsi udvariasan lebeszél), eljutunk a nagypapától az emigrációkon, Recsken és Torontón át a költő ’89-es hazatéréséig és az állami elismerésig.
 Kiállítás-enteriőr |
A kiállítás egyébiránt érdekesen indul. Egy ódon szekrénykével találkozunk elsőként, amelynek vékony fiókjait kihúzva a nagyszülők, majd a szülők fotográfiáival találkozunk. Találunk itt képeket a költő gyerekkoráról, a gimnáziumról, Villon-kötetéről. A múltidézés módja ötletes, a fiókhúzogatás, váratlan képekre bukkanás megadja a kellemesen nosztalgikus alaphangulatot. Ezzel azonban ki is pottyanunk Faludy mesevilágából, és visszahuppanunk a módjával illusztrált irodalomtörténeti tárlatba.
A kiállítás nem kel versenyre a nagy mesélő Faludy-val. A falakon az életét röviden bemutató tablókon leginkább a Pokolbéli víg napjaimból vett idézetek sorakoznak az érintett szituációhoz csatolható arcok mellett. Az egyes életszakaszok egy-egy sarkot kapnak, amelyek színes verszászlók mögé rejtőznek. Így néhány Villon-magyarítás mögé bújva nézegethetjük a Korunk vagy a Szép Szó címlapját, Karinthy, Móricz és József Attila portréját. Közben egy fülhallgatón át ér bennünket Faludy hangja, aki ‒ oly közel, és mégis oly távol ‒ személyes kapcsolatban állt a rég halott klasszikusokkal.
Az emigrációk és a meghurcoltatások, valamint Recsk emléksarkai talán azért tűnnek még szikárabbnak, mert ezekről az időkről Faludy a szörnyű téma ellenére roppant szórakoztatóan mesélt ‒ amint az az egyik interjúban is megcsillan. Az első emigráció idejéről az afrikai ezeregyéjszaka hangulata helyett azonban egy újabb fekete-fehér tablót kapunk, hasonlóan a másik végletet képviselő, az ötvenes évek poklának legmélyebb bugyrairól tárgyilagosan beszámoló sarokhoz. A kettő között a teremben található kandalló fölött kicsiny Zsuzsa-szentély díszeleg. A Boticelli nyomán készült triptichon Faludy szemével az örök, isteni nőként láttatja az asszonyt. Erre rímelnek az idilli fotók is: Zsuzsa a kertben, Zsuzsa Andriskával. Ez a boldog éveket idéző, kandalló körüli installáció a kis fiókos szekrénnyel folytat dialógust, az életutat inkább hangulatokban, semmint száraz tényanyagban megragadva.
 A képek forrása: Petőfi Irodalmi Múzeum |
A kiállítás második terme a ’89 utáni, már itthon töltött időkről szól. Dedikált könyvek, kisplasztika, portrék, ereklyeként őrzött írógép. Az elismert zseni hagyatéka. Fanniról csak amennyi muszáj: a neje volt, és kész (a megbotránkoztató részletek amúgy sem illenek egy decens irodalomórába). Egy hatalmas tévén Faludy meséli a Pokolbéli víg napjaimból ismert, de ezredjére is szórakoztató kalandjait. A riportfilm elkalauzol az események helyszínére, így a költővel együtt gyönyörködhetünk a sivatagban, Marrakesh utcáiban és a titokzatos kasbában. Mindeközben a kiállítás legérdekesebb darabjával, az érintőképernyős verstérképpel játszadozhatunk. A világtérképen pöttyök mutatják, hol alkotott Faludy, a kicsi pontokat megbökve pedig elénk ugrik a hely szellemét felelevenítő vers. Már ha szerencsénk van, nekem valahol a Szaharában lefagyott a szerkezet, és csak a Windows hisztérikus újraindulását nézegethettem.
A rendszerhibáktól eltekintve ez a kicsi eszköz, na meg a fülbe duruzsolt Faludy-kalandok mégiscsak elrepítenek a költő világot behálózó életének helyszíneire. Hiába, a nagy mesélő ereje mégiscsak képes kiragadni hallgatóját a legkonzervatívabb irodalomóráról is.
A kiállítás 2010. október 3-ig látogatható.