Kezdtük a sort, ugye, egy matematikussal, aki a tőzsdemozgásokat akarta megfejteni, és egészen Istenig jutott (Pi), aztán jöttek az újabb fanatikusok, akik ezúttal egy másik istenségért, a drogokért éltek-haltak (Rekviem egy álomért), hogy aztán egy doki kutassa megszállottan a rák ellenszerét az örök visszatérés jegyében a Forrásban. Ahogy a direktor két legnagyobb és legszélesebb körben ismert filmje is variáció ugyanerre a témára: A pankrátor és a Fekete hattyú főhősei – mániájuknak hála – az önsorsrontás iskolapéldái: az előbbi címszereplő az emberi kapcsolatait rendeli alá a ringnek, míg az utóbbi film központi figurája, a prímabalerina a józan eszét veszíti el a hivatása miatt.
Ennyiből is látszik a képlet: Aronofsky főhőseinek mindegyike „vallási fanatikus” a szó tágabb értelmében: a hivatás, a küldetés, a cél, a drog, a szerelem megszállottja. A Noéval végre eljutottunk a kályhához, minden karakter archetípusához, a bibliai pátriárkához, aki Istenhez közvetlenül, nem pedig az előbb már említett kerülőutakon lett bekötve.
 Russell Crowe |
Nem a bibliai sztori szöveghű adaptációja azonban a rendező elsődleges célja a Noéval, hanem egy újabb mániákus mániájának bemutatása, annak ábrázolása, hogyan hat a fanatizmusa rá és a környezetére. Igen, lesz a filmben özönvíz, állatok meg bárka, mindez azonban à la Aronofsky: pont olyan sötét színekkel megfestve, baljóslatúan és metaforikusan, ahogyan azt a rendezőtől már megszokhattuk. Mégis, minden egyediség és merészség ellenére valahogy csak félig lett bevállalós ez a Noé, mondhatni, kicsit „szalon punkra” sikeredett – ott buzog ugyan az anarchia és a rebellió benne végig, ám ez mégsem tud egyértelműen a felszínre törni.
Pedig a filmmel kapcsolatos első hírek biztatók voltak: a Paramount elállt a saját vágásától, és engedte, hogy Aronofskyé kerüljön végül a mozikba, amiről több helyen nyilatkozták korábban, hogy kicsit „ökoterrorista” megközelítés lesz, ami felveti a túlnépesedés és a környezetszennyezés problematikáját is. Nos, erre írtuk fentebb, hogy a film csak félig bevállalós: a főhős a történet nagy részében tényleg lehetne akár magát fúrótornyokhoz láncoló Greenpeace-aktivista is, elvégre – ahogy a cselekményből kiderül – az emberiség hazavágta a bolygót, zabálja az ártatlan állatokat, igazi sárkányfog-veteményévé vált a természetnek, megérett hát a pusztulásra. Ahelyett azonban, hogy következetesen végigvinnék ezt az értelmezést, kapunk a nyakunkba még vagy öt másik szempontot: egy kis posztapokaliptikus víziót; özönvizet, hogy a katasztrófafilmek kedvelői se unatkozzanak; könnyes, melodrámába hajló családi konfliktusokat; Káin leszármazottait, akik nagy, látványos akciójelenetekben szeretnének feljutni a bárkára, de nem jöhetnek, mert eredendően bűnösök; bukott kővé vált angyalokat egy fantasyből; giccses happy endet és többször újramondott eredettörténetet.
 Jennifer Connelly és Russel Crowe |
Merthogy, minden onnan kezdődött – mondja az írás és a film –, hogy Ádám és Éva kiűzettek a paradicsomból. Mikor a történet fonalát felvesszük, két vérvonal lakja a marsbeli tájnak beillő Földet: Káin utódai, akik elég gnosztikus és individualista hozzáállást tanúsítanak azzal, hogy vallják, a teremtés eleve elhibázott, egyedül vagyunk, boldogulunk, ahogy tudunk. A másik hozzáállást Séth leszármazottai képviselik – ők volnának a vegetáriánus Noé (Russell Crowe egyébként nagyon szuggesztív a szerepében) és családja (a nej: Jennifer Connelly), akik a többi embertől elszigetelten élnek, és továbbra is istenfélő módon viszonyulnak a létezésükhöz. A fordulópont akkor következik be, amikor Noé megálmodja az özönvizet (ez volna az isteni kapcsolatfelvétel), majd vad építkezésbe kezd: egy doboz-szerű erődítményt ácsol a bukott kőangyalok, a nephilimek segítségével. Ennyiből is látszik, Aronofsky kifejezetten újszerűen kezelte a bibliai témát: a marsbeli tájon egyetlen magból szökken szárba a bárka alapanyagául szolgáló erdő, és Noé sem áll neki egyesével összefogdosni az állatokat, jönnek azok maguktól, hála a CGI-technológiának, ahogy az isteni elhívás is egy drogos álom során történik meg, tulajdonképpen hallucináció.
 Forrás: port.hu |
A Noé egyrészt azért csúszik mégis félre, mert a sokféle megközelítésből, problémafelvetésből nem mind egyformán érdekes és/vagy formabontó. Noé nevelt lányának, Ilának (Emma Watson) például csak addig izgalmas a története, amíg a küldetés-narratíván belül maradunk (a lány meddő, épp ezért a pátriárka vinné magával a bárkára, hiszen a végső célja az, hogy a családjával kihaljon az emberiség, és a Föld arra érdemesebb fajokkal szülessen újjá). Amint azonban visszakanyarodik a cselekmény az alapanyaghoz (értsd: Biblia), az addigi sötét alaphangulat felülíródik, és biztos úton haladunk a giccs irányába.